Az ókori világ hét csodájának egyike, a görög világ leghíresebb szentélye Artemisz epheszoszi temploma volt. Egy legenda szerint a páratlan szépségű épületet egy becsvágyó ember gyújtotta fel azért, hogy a neve fennmaradjon. Artemisz a vadászat, az erdő, a szüzek és a fiatal nők védelmezője volt, akinek alakja a római korban Diana istennővel forrt össze. Egy ókori szokás szerint a Diana-szentély papja, az Erdő Királya, elődjét megölve nyerte el tisztségét, amelyet addig viselt, míg ő maga is áldozatul nem esett utódja kardjának. A királyölésről James G. Frazer brit etnológus Az aranyág című könyvében (1890) olvashatunk. Róheim Géza A kazar nagyfejedelem és a turulmonda című tanulmányában (1917) ókori afrikai néptörzsek koronázási szertartásairól ír: „A mpongwe királyok koronázási szertartása abból áll, hogy a leendő királyt megkínozzák és meggyötrik. Még nem vagy a királyunk, azt mondják neki, nemsokára úgyis teljesítenünk kell a te akaratodat. Sierra Leonéban a leendő királyra súlyos láncokat raknak és elverik.

Azután leveszik láncait, vállára borítják a királyi köpönyeget és kezébe adják hatalmának jelvényét, a hóhérbárdot. A timmék fenntartják maguknak azt a jogot, hogy trónra lépése előestéjén elverjék a királyt, és néha olyan mértékben érvényesítik ezt a jogukat, hogy a király nem sokkal éli túl a koronázást.” Mind a királykoronázás, mind a királyölés szakrális cselekedet. Ha a király megöregedett, és úgy vélték, hogy már fogytán van az ereje, annyira, hogy nem tud eleget tenni a hivatalának, de még a férfiúi kötelességének sem, vagyis a gyermeknemzésnek, népakarat követelte helyette az erős, fiatal utódot. Volt olyan szokás is, hogy előre meghatározták az uralkodói évek számát, és ennek leteltével a királyölés rítusa szintúgy életbe lépett. „A bajáknál a papkirálynak csak tizennégy esztendeig szabad uralkodnia. Ha túléli ezt az időt, akkor fiát és utódját illeti meg az a nemes feladat, hogy megkurtítsa számára a földi szenvedés napjait” – írja Róheim Géza (1891–1953) magyar néprajzkutató, az etnológia pszichoanalitikai irányzatának világhírű képviselője. Műveiben sokszor hivatkozik Frazerre is. Az etnológia, azaz általános néprajztudomány a természeti népek kutatásával foglalkozó, a néprajzi elemeket összehasonlító és az összefüggéseket feltáró tudományág. Darwin őshorda-elméletében a fiatalabb hímek azért ölik meg az ősapát, hogy a nősténybirtoklás egyedüli kiváltságát megszerezzék. Később már a hatalom megszerzése a cél, a közösségi javak erőn alapuló elosztását helyezik előtérbe, a természet, az emberek… a mindenek fölötti uralmat próbálják megszerezni. Az istent játszó királyok a kultúrát, a művészetet is hatalmi eszköznek tekintik, ami az ő magasztalásukra terem. Róheim munkáiban azokat a néprajzi adalékokat sorolja és ábrázolja az összehasonlítás módszerével, amelyek az őshordák felbomlását és a szervezett társadalmiság kezdeteit mutatják. Felhívja a figyelmet arra a kettősségre, amely szerint az ősapa-király „gyermekei” szeretetének örvend, mert biztonságérzetet nyújt a közösségének, de egyszersmind félelmet is kelt, mert nem enged a kiváltságaiból, és ezzel megelőlegezi a saját pusztulását. Az apagyilkosság és az apát helyettesítő királyölés kultúra-, lelkiismeret- és közösségformáló hatása, illetve ennek akár rejtett formában vagy jelképekben való továbbélése legtöbbet vitatott témája az etnológiának. Róheim kijelenti, hogy ez nem csupán egy bizonyos történetileg meghatározott időszakban lezajlott esemény, amelynek csak az emlékét őrzi az emberiség kollektív emlékezete, hanem olyan helyzet, amely az ember biológiai öröksége következtében szakadatlanul megismétlődik. A témában járatlan ember, de a tudósok számottevő része sincs elragadtatva attól az elmélettől, hogy az emberi civilizáció egyik meghatározó intézménye és azt megtestesítő személyek, vagyis a királyság és végső soron mindenféle vezérség ilyen drasztikusan kegyetlen, dicstelen eredetre is visszavezethető. Fontos hangsúlyozni és elgondolkodni azon, hogy hatalomhoz való jog nem létezik, bár sokféle út vezethet oda, és sokféleképpen igyekeznek is ezt hitelesíteni valamilyen kiválasztás/kiválasztottság (isteni, születési elrendeltség, személyes rátermettség stb.) emlegetésével. Ahol a tudomány érvel, vitatkozik, tagad, adatokat kér és szembesít, összehasonlít egymással, ott az irodalom sokszor könnyedén veszi az akadályokat és játszva szóra bírja a történelmet. Kortársunk az Európa-szerte nagy népszerűségnek és olvasottságnak örvendő francia–belga író Éric-Emmanuel Schmitt Elveszett édenek című regényében (Bp., 2023) Noám, a főhős története nyolcezer évvel ezelőtt kezdődik, hogy aztán számtalan újjászületés nyomán napjainkban is közöttünk legyen, személyes átélőként mesélve az emberiség mítoszairól, civilizációs változásokról és arról, ami örök változatlan marad: az emberi érzelmekről. Sorsa és az ősapa sorsa is pontosan úgy indul és alakul, mintha Frazer és Róheim is mesélnének közben az írónak és, persze egyáltalán nem mellékesen, az olvasónak is.