Hogy a címben foglalt állítás igaz, arról én roppantmód meg vagyok győződve. Mégsem lehet egy evidencia, mivel különböző internetes oldalak, amelyeket nézek (illetve hát néznék) richtig azon zsémbelnek: egy apró négyzetbe kattintva tanúsítsam, hogy értelemmel, lélekkel és nyelvvel bíró főemlős vagyok. Amit készségesen meg is teszek, miközben rendesen arra gondolok: mennyivel testhezállóbb feladat lenne egy robotnak pixelrubrikákba pötyögtetni, mint nekem – még úgy is, hogy tudom, ezek az úgynevezett CAPTCHA-modulok nem becsületszóra hiszik el, amit állítok, hanem gyorselemzést végeznek a kurzormozgástól kezdve a böngészési előzményekig. 
Az egész egyébként szót sem érdemelne, ha nem találkoznék a hétköznapokban is egyre inkább olyan helyzetekkel, amelyekben emberekre igyekeznek olyan viselkedési sémákat ráerőltetni, amelyek jobban passzolnának gépi algoritmusokhoz. Nem bárgyú technofób kiáltványt próbálok megfogalmazni, és nem érzek nosztalgiát azok az idők után, amikor még nagyon furán néztem volna ki, ha megpróbálom a nadrágzsebembe tenni a telefont. De bizonyos mértékben problémásnak tartom például, hogy most már okostelefon nélkül parkolni sem lehet – és itt még van kibúvó, mert lehetséges „kaparós”, papír alapú parkolójegyet vásárolni, de mennyire életszerű az, hogy mondjuk egy más megyéből származó idős ember addig köröz, amíg megtalálja azt a bódét, ahol árulnak olyat? Vagy hol méltányos az, hogy nagyvárosban már nem tudsz taxit hívni, ha nincs az okostelefonodon a megfelelő applikáció? Magától értetődő, hogy mindenki, akinek sürgősen bérkocsira lenne szüksége, le tud tölteni és tud kezelni egy ilyen programot? Ugyanaz a helyzet bizonyos magán vasúttársaságoknál, amelyek nem látják célszerűnek fizikai térben jegyirodát működtetni, illetve köztudottan ez van a légi és a vízi közlekedési iparágakban is: vagy eligazodsz az online foglalási rendszerben, vagy repülsz – pontosabban nem repülsz. A társadalom egy része – nem kizárólag, de elsősoran az idős emberek – idegenkedik az önkiszolgáló kasszáktól, attól, hogy ne készpénzzel egy ablaknál, hanem online átutalással fizesse a számlákat, hogy az áram- vagy gázszolgáltatónál ügyes-bajos dolgait ne egy hús-vér alkalmazott, hanem egy csak keresztnévvel rendelkező chatbot oldja meg. Remek, hogy ezek a lehetőségek léteznek, sok ember számára könnyebb, gyorsabb, praktikusabb és olcsóbb ügyintézést jelentenek, és nem kötik le feleslegesen a szolgáltatók erőforrásait. De úgy gondolom, ezzel együtt sem etikus „vagy megszoksz, vagy megszöksz” jellegű üzletpolitikákat tolerálni. 

És ez még mindig csak az érem egyik oldala. Vannak ugyanis olyan rendszerszintű példáim is, amelyek szerintem diszkrimináló, de legalábbis súlyosan igazságtalan helyzeteket írnak le. Ilyen az egyszer használatos italcsomagolások egyébként sok tekintetben jól működő visszaváltási rendszerének visszássága, tételesen, hogy minden vásárló meg kell fizesse a betétdíjat, de aki vidéken, elzárt településen él, annak nincs lehetősége helyben visszaváltani, mert automata nincs, a húsz négyzetméteren logisztikázó vegyesboltos pedig széttárja a karját, és a parlamentbe irányítja az üres pillepalackokkal érkezőt. És ott vannak a komoly tétet jelentő kormányprogramok, mint például a háztartási gépek roncsprogramja, a ZöldHáz program vagy az aktuális megígért kályha-roncsprogram, amelyek mindegyikének sajátossága, hogy feliratkozási sorrendben lehet hozzáférni a kínált állami szubvencióhoz. Az abszurd az, hogy arra a bizonyos feliratkozásra másodpercei vannak a pályázónak: legutóbb például a napelemes rendszerek telepítésére kiírt programban alig több mint egy perc alatt fogyott el a felhasználható pénzkeret. Persze, világos, hogy a források végesek, és nem juthat belőle mindenkinek. De igazságos az, hogy annak legyen kisebb a villanyszámlája és értékesebb az ingatlanja, aki hamarabb tud klikkelni egy online űrlapon? Villamosmérnök legyek, ha tudom, de tényleg nincs semmilyen földrajzi, meteorológiai, hálózattechnológiai, szociális vagy egyéb kritérium, amit esetleg érdemes lenne figyelembe venni? Akinek nincsenek eszközei és számítógép-kezelői készségei, mert mondjuk 70 éves, és élete során nem volt szüksége rá, annak coki a kisebb villanyszámla? És jó neki a régi mosógép, meg ne is ábrándozzon energiahatékony, harmadannyi fával is elduruzsoló kályháról? Esetleg követendő módszer, hogy 500 lejjel fizessen meg valakit, aki képes feltölteni a jelentkezését? Biztosan vannak ellenérvek is, és szívesen meg is hallgatnám őket, de addig is: ahelyett, hogy a reakcióidő és a finommotorikus készségek döntsék el, hogy ki érdemel több ezer eurós támogatást, még az is igazságosabb lenne, ha a nyertesek neveit egy bojtos sapkából húznák ki. Ja, hogy akkor tisztességtelen praktikákra gyanakodhatnánk? Meglehet, de engedtessék meg: az sem túl becsületes, hogy sokkal több modern, 150–300 ezer eurós családi házon látni fotovoltaikus rendszert, mint régi, töpörödött falusi hajlékon.