„Azé a föld, aki belakja!” – hangzik a jól ismert mondás, amely egykor a székely ember kitartását, földhöz való ragaszkodását dicsérte. Csakhogy ma végigsétálunk Szé­kelyföld falvain, és a mondat valami egészen más értelmet nyer. Házak állnak üresen, kapuk rozsdásodnak, az udvarokat benőtte a gaz, a falvak iskoláinak létszáma drasztikusan csökkent. Egyre több portán csak a múlt maradt otthon. A helyi vezetők rendre hangoztatják, mennyit tesznek a fiatalok itthon maradásáért, és valóban, mindenhol hallani erről – konferenciákon, beszédekben, választások előtt.

Csakhogy a valóságban a fiatal nem ígéretekből él, és nem jövőképet rajzol a plakátokra, hanem a saját életét próbálja felépíteni, bárhol is adódik rá lehetősége. A fiatalok szeretnek itthon lenni, ezt senki nem vitatja. A szülőföld, a hegyek látványa, a megszokott arcok mind-mind hazahúzzák a szívet. De a szív kevés, ha az ész azt súgja: kint – azaz külföldön – talán könnyebb lesz. Kint van munka, fizetés, és talán évek kitartó munkájával ott is megjön az elismerés meg a bizalom. Itthon sokszor csak a bizonytalanság, a bürokrácia, és az érzés van, hogy hiába próbálsz, tenni itthon elég keveset tudsz.
Így lesznek a falvak csen­desebbek, a házak üresek. Ma már a kalákamozgalom sem jellemző, mert ha segítenek, azt viszonozni kell, de kinek van itthon arra ideje, hogy kevés szabadidejében is dolgozzon. Pénzzel könnyebben elérhető minden, viszont ehhez többet kell keresni, és kevesebb idő lesz barátokra, akikkel lehet épp a kaláka alatt lenne idő beszélni. Már nem a tulajdonhoz, hanem az emlékekhez láncoljuk magunkat. Szép emlékekhez, egy olyan korszakból, amikor még benépesült minden porta, és a gyermekek zsivaja nemcsak az iskolában, hanem az utcákon is hallatszott. A mondás tehát változik. Ma már nem elég belakni a földet – szeretni, dolgozni, élni is kell rajta, hogy megmaradjon. Mert ha mindenki elmegy, végül nem marad más, csak az üres falvak.