Azt mondják, hogy az unatkozásnak jó hatása van az elmére. Arra a fajta unatkozásra gondolok, amikor lenne időnk és tudnánk is foglalkozni valamivel, de nem tudjuk, mi lehetne az a valami. Nem lustaságból vagy motiválatlanságból nem teszünk semmit, egyszerűen így reagál az elménk az ingerhiányra, és azt jelzi, hogy a jelenlegi környezetünk vagy tevékenységünk nem elégíti ki a kognitív vagy érzelmi szükségleteinket.
Nem tudom, hogy szakértők pontosan hogyan mérik az unalom szintjét, de tanulmányok szerint gyermekkorban unatkozunk a legtöbbet, a felnőttkor elején az unalom szintje tetőzik, majd csökkenni kezd, ám a hatvan év körüliek ismét egyre többször tapasztalják. Többnyire időpocsékolásnak érezzük és elszalasztott lehetőségnek, mert valami produktívat lehetne helyette tenni, de szakértők szerint az unalom egyrészt azért jó, mert arra késztetheti az elmét, hogy elkalandozzon és új, kreatív ötletekkel rukkoljon elő, másrészt meg azért, mert a folyamatos elfoglaltságtól való elszakadás lehetővé teheti az elmének, hogy kipihenje magát, csökkentve a stressz és a túlterheltség érzését. Emellett arra is ösztönözhet az unalom, hogy olyan új elfoglaltságot találjunk, amelyet érdekesnek tartunk, és örömet lelünk benne, illetve arra is, hogy reflektáljunk a velünk történtekre, gondolatainkra. 

Viszont amíg erről olvasok, arra gondolok, hogy egyre nehezebb így unatkozni. A munkán és a mindennapi feladatokon kívül egy kattintással – vagy érintéssel – friss hírek, érdekes műsorok, izgalmas történetek érhetők el. Barátok, családtagok üzenetei várnak mihamarabbi megválaszolásra, és mémek, rövidebb vagy hosszabb videófelvételek segítenek elkerülni az unalom érzését. Szinte bárhol, bármikor lehet nézni, hallgatni vagy olvasni valamit: autóban, buszon, akár séta közben is találhatunk valamilyen zajt, amellyel elterelhetjük a figyelmünket. 
Azt mondják, hogy az unatkozásnak jó hatása van az elmére. De ilyen ingerdús környezetben ember legyen a talpán, aki hagyja magát unatkozni!