Egy ismerősöm eltűnt egy időre a Facebookról. Saját bevallása szerint azért, mert túl sok hülyeség jött vele szembe, ami káros. Azt állítja, azóta sokkal nyugodtabb, és még nem tapasztalt magán elvonási tüneteket.

Emlékszem, amikor megjelent Zuckerberg arckönyve, először kitörő lelkesedéssel üdvözöltük. A kattintott egérkorszakban, amelyben élünk, olyan forra­dalminak hatott az azonnali üzenetküldés lehetősége, mint a 19. században a szikratávíró feltalálása. Üzenetküldő prog­ramok már előtte is léteztek ugyan, de azok csupán a személyes üzenetváltásra voltak alkalmasak. A Facebook megjelenésével viszont a közösség egészéhez lehetett szólni. Akkor még újdonság volt, hogy egy bejegyzést szinte mindenki azonnal láthat, nemcsak az ismerőseink, hanem az ismeretlenek is.

Aztán egyszer csak elkezdett romlani a dolog. Ez attól lehet, hogy a kezdetben ártalmatlan közösségi oldal professzionális profitorientált vállalkozássá ala­­­­­kult. Algoritmusok kezdték elemezni, hogy milyen tartalmakat nézünk meg szívesebben, utána meg elkezdték megjósolni, hogy mire fogunk kattintani, mihez szólunk hozzá. Az algoritmusok arra a következtetésre jutottak, hogy a konfliktust generáló, megosztó tartalmak a nyerők, mert erre ugrunk. Minél hevesebben vitázunk, annál nagyobb nézettséget és reklámbevételeket generálunk. Gyakorlatilag teljesen „ingyért”.
Közben eltelt az idő, és a figyelmünkért folytatott ádáz küzdelemben mi, a csendes fel­használók fáradtunk el a legjobban. Teljes mértékben meg ­tudom érteni az ismerősömet, hogy betelt nála a pohár. Ki ezért a felelős? Nehéz lenne meg­mondani. Talán mi, mind­annyian. Hajlamosak va­gyunk megfeledkezni róla, hogy nem az számít, milyen jó eszközöket használunk, hanem az, hogy hogyan, milyen célokra. Az algoritmus csak görbe tükröt tart elénk.