Sokan kínosan ügyelnek arra, hogy éles határokat húzzanak a magánéletük és a munkájuk között. Többnyire abból a megfontolásból tesznek így, hogy ne őrüljenek bele abba, ha a kettő valamiért mégis összekuszálódik valahogy. Helyes álláspont, kérem szépen! A munka az munka, a szórakozás meg szórakozás, nem egészséges a két dolgot keverni. De vajon van erre érdemi esélyünk?

Manapság ott tartunk, hogy szociológusok, pszichológusok állítják: az elmagányosodás nem csupán magánéleti probléma, hanem komoly társadalmi gond. A szakértők a probléma forrását abban látják, hogy egyre jobban ki vagyunk téve a digitális világnak, a közösségi oldalakon kialakított kapcsolataink személytelenek, annyira elveszünk a világháló virtuális világában, hogy közben elfelejtünk valódi, személyes kapcsolatokat teremteni hús-vér emberekkel. A közösségi oldalak közben meg azt a hamis benyomást keltik bennünk, hogy állandó kapcsolatban állunk egymással. 

A társadalom atomizálódása egyébként nem új fejlemény, régóta napirendjén van a társadalomkutatóknak, gazdag a szakirodalma. A közösségi oldalak elterjedése sem tegnap kezdődött, bár nem is olyan rég. A Facebookot 2004-ben alapították ugyan, de jó pár évnek kellett eltelnie addig, amíg annyira megerősödött, hogy világszintű tényező lett. Ahogy a többi közösségi oldal is. Visszatekintve már világos, hogy erre társadalmilag nem voltunk felkészülve. A technológia annyira új volt, hogy esélyünk sem volt érdemben felmérni a vele járó kockázatokat. Legfeljebb utólag lettünk okosabbak. Igen ám, de addigra be lettünk hálózva. Ami eleinte érdekesség, kuriózum volt, ma már a hétköznapok szerves része. Időbe került, amíg megértettük, hogy az üzenőfalunk tulajdonképpen nyilvános piactér, ahol bármit mondunk magunkról, az olyan, mintha egy vásár közepén ordibálnánk, hogy szeretjük a lekváros fánkot. Közben szinte észre sem vettük, hogy a magánéletünk terei egyre jobban beszűkülnek, bármit teszünk vagy mondunk, mindenki azonnal értesül róla. 

Nagy kár, hogy a hirdetők is rájöttek erre, és ma már minden hirdetést személyre szabnak nekünk. Ha azt látjuk, hogy folyamatosan menő fogyókúramódszereket kínálnak nekünk, már nem kell mérlegre állnunk vagy megmérjük a testtömegindexünket – garantáltan van rajtunk súlyfölösleg. És pont ez a szörnyű benne, hogy ezt tudják rólunk. Akkor is, ha nyilvánosan nem beszéltünk róla. 

Az sem tesz jót, hogy folyton a képernyőt bámuljuk, mert még az alvásunk minősége is romlik. Nem elég, hogy nem tudjuk kialudni rendesen magunkat, az információtöbblettel az stresszszintünk is nő. Ha pedig nem mi nyertük meg Wimbledonban a tenisztornát, nem igazolt le minket a Liverpool, és még csak irodalmi Nobel-díjat sem kaptunk, szorongani kezdünk, mert nem tudunk megbirkózni az idealizált világ velünk szemben támasztott elvárásaival. Ráadásul a közbeszéd is teljesen polarizált, így könnyen azon kapjuk magunkat, hogy egymást marjuk politikai kérdések miatt, hogy levezessük a feszültséget – és atomizálódunk tovább. Lassan már fél szavakból sem értjük egymást.