Hat évvel ezelőtt bizonyítványt kaptam arról, hogy felnőttem. Nekem is szólt a csengő, a tanárok emelkedett hangon, könnyek között harsogták, hogy „ma lezárul egy korszak és holnaptól kiléptek a nagybetűs életbe”, mi meg epekedve vártuk, hogy berúgja az ajtót A Nagybetűs Élet.
De valahol a sorok között elveszhettem, vagy valamelyik kanyart még nem vettem be életem útján, ugyanis azt veszem észre, hogy bár figyelmes, érzelmes embernek tartom magam, elsuhant fölöttem pár év, és lehet, hogy lemaradtam bizonyos dolgokról. Az történt ugyanis, hogy a „fiatal vagy, élvezd ki” című sztoriból „felnőtt ember vagy, viselkedj is felnőttként” lett, de nem tudom, hogy mikor. Hol maradt az átmenet? A tizennyolcadik születésnapom óta hat év telt el, és mostanában egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: felnőttem? Ki vagy mi határozza meg, hogy felnőtt vagyok-e? 
Dolgozom, pénzt keresek, eltartom magam, elköltöztem a szüleimtől, háztartást vezetek, önálló vagyok, felelősséget vállalok két állatért, autót vettem – úgy tetszik, hogy a felnőttek életét élem. De ha problémám van, vagy támogatásra van szükségem, sokszor a szüleimhez fordulok. Akkor most teljes értékű felnőtt vagyok vagy sem? 
A felnőttkor határán nincsenek jelzőtáblák, nem áll ott egy határőr, aki elkéri a papírjainkat, majd szúrós szemmel végigmér és megkér, nyissuk ki a csomagtartót. De ha ott állna, se adna választ, főleg a fel nem tett kérdéseinkre. Attól vagyok felnőtt, hogy a boltban saját pénzemből fizetek? Attól vagyok felnőtt, hogy dolgozom és önellátó, önfenntartó vagyok? Attól vagyok felnőtt, hogy nem kell a szüleimtől pénzt kérnem, hogy megvegyem, amire vágyom? Nyilván nem, de lassan hatévnyi gondolkozás után sem jutottam előbbre, úgy érzem, nincsenek konkrét válaszok.
A szülői támogatásra, az atyai szigorra nem csak tizennyolc éves korunkig van szükségünk, amikortól az állam, a jog felnőttnek titulál bennünket, és nem is csak addig, míg valahogy eldöntjük végre mi magunk saját magunkról, hogy felnőttek vagyunk-e. Az, hogy anyukám szoknyája alá bújok, és ha útelágazáshoz érek, őt kérdezem, vélhetően örökre megmarad. Hogy kikérem egy tapasztaltabb, érettebb, bölcsebb személy véleményét, nem lehet szégyen tárgya. És ha ettől kevésbé vagyok felnőtt, hát legyen úgy!