Legalábbis néhány kereskedelmi egységnek biztosan nem. Nemrég egy ügyintézés során – számlát fizettem – meglepő élményben volt részem. Pontosan ki akartam fizetni az összeget, így néhány egybanis érmét is átnyújtottam a kasszánál dolgozó hölgynek. Az aprópénz látványára az arca elfehéredett, az idegesség kiült a vonásaira. Mivel a pénzt már letettem a pultra, így nem volt mit tenni. A hölgy átvette, de látványosan a szemeteskosár felé fordult, és közölte: „Mehet a szemétbe! Punktum.” A levegőben szavak nélkül is ott zengett a folytatás: „Nem gyűjtjük meg a bajunkat némi aprópénzzel.” Hiába érveltem, hogy az egybanis érmék is forgalomban vannak, a hölgy máris a pult alatti kukába hajította őket.

Hogyan juthatott idáig a világ, hogy a pénzt a szemétbe dobják? Mindig azt tanították nekem, hogy a pénzt becsülni kell. Ha kevés van belőle akkor is, mert „aki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli”. Egyes kereskedők számára a kicsi – vagyis az egybanis – nem más, mint egy bosszantó fölösleg, ami csak akadályozza a mindennapi munkát. Az érmék rendkívül alacsony értéke miatt sokan felesleges nyűgnek tartják, s a problematikus tárolásra hivatkoznak. Ezek a kifogások érthetők, de vajon jogosak-e? Hiszen amíg az érme törvényes fizetőeszköznek számít, minden kereskedelmi egység köteles elfogadni.
De nézzünk egy kicsit a számok mögé! Az említett helyzetben négy banit dobtak a szemétbe. Tegyük fel, hogy egy nap ezer vásárló fordul meg egy hasonló helyen, és minden esetben ennyi pénz végzi a kukában. Az 40 lej, amiért ma nagyjából egy kenyeret, egy vajat, egy pástétomot és egy üveg ásványvizet vagy tejet lehet vásárolni. Egy hónapra kivetítve egy folyamatos nyitvatartással működő bolt esetében már 1200 lej. Vajon tényleg nem éri meg az üzleteknek az erőfeszítést? Mi van itt, kérem? Gőg, lustaság, a kliens lenézése, vagy csak szimplán törvényszegés? Mert, amennyiben a vásárló hivatalos fizetőeszközét nem hajlandók elfogadni, annak jogában áll a fogyasztóvédelemhez fordulni. Hisz egyértelmű, hogy amíg egy pénzeszköz érvényben van, az üzletek kötelesek átvenni azt.
De mindennél fontosabb maga a jelenség mélyebb üzenete. A pénz – amiért megdolgoztak – iránti tisztelet és a kevés megbecsülése. Talán nem ártana visszatérni a régi igazsághoz, becsülni a keveset is, mert aki a kevéssel jól gazdálkodik, az a sokkal is bölcsen fog bánni. Máté evangélista tűpontosan megfogalmazta egykor: „Jól van, jó és hű szolgám! Kevésen hű voltál, sokra bízlak ezután”.