A kis méretű, úgynevezett sporttévében erősen „havazott”, a szemcsés képernyőn időnként felismertük Détárit, Kiprichet vagy Garabát, s gyermekként nagyon tetszett, hogy a bolgár kommentátor „tocskinak” nevezi a bedobást, vagyis a taccsot. Öt perc sem telt el, s a házi készítésű antenna által sugárzott homályos képek előtt kucorgó felnőttek is bedobták a taccsot, és ebben nem a „tornácmejjéki” bor előre megfontolt szándékkal történő mértéktelen fogyasztása volt a ludas.
1986. június 2-át írtunk, a mexikói Irapuatóban kezdte meg – azóta is utolsó – világbajnoki szereplését a magyar labdarúgó-válogatott. Az a válogatott, amelyik a selejtezők során megelőzte Hollandiát és Ausztriát is, csoportelsőként jutott ki a vébére, majd márciusban felkészülési mérkőzésen három–nullával küldte haza a Népstadionból a brazilokat. „Jön a húsvét, jön a nyúl, magyar–brazil három–null!” – hirdette öles betűkkel másnap a Népsport. Érthető, hogy a közvélemény az érmes vb-helyezést sem tartotta lehetetlennek, és a játékosok is erőtől, önbizalomtól telve érkeztek meg Mexikóba. Az Estadio Irapuatóban aztán percek alatt foszlottak szét a remények: Jakovenko és Alejnyikov góljaival négy perc után már kettő–nullra vezetett a Szovjetunió, erre a félidő közepén Bjelanov tett rá még egy lapáttal. A második félidőben a szovjetek további kettőt rámoltak be Disztl Péternek, Dajka öngólt vétett, kiütéses, 6–0-s szovjet siker lett a vége. A „bolhás” képernyő előtt akkor még nem sejtettük, hogy a londoni 6–3 mellett a magyar futballtörténelem legtöbbet emlegetett válogatott mérkőzését láttuk, már amennyire láttuk. Az viszont a bolgár tévén keresztül is átjött, hogy a magyarok többnyire csak ténferegtek a pályán, a szovjetek pedig keresztbe-kasul átrohantak rajtuk. Hat évvel ezelőtt egy interjúban megkérdeztem az akkori szovjet tréner, Valerij Lobanovszkij kárpátaljai magyar segítőjét, Sándor Istvánt, nem doppingolt-e csapata, mire szó szerint a következő választ adta: „A gyorsaságbeli különbség valóban látványos volt, de nem tudom, hogy a szovjet játékosok doppingoltak-e, s amit nem tudok, arról nem szívesen beszélek.”

A futball világnagyhatalmak közé semmiképp sem sorolható Kanadát még sikerült legyőzni 2–0-ra, a franciáktól elszenvedett 3–0-s vereség viszont Mezey György csapatának búcsúját jelentette. Vébén azóta sem lépett pályára a magyar válogatott, sőt, legtöbbször a közelébe sem került, ám erre – a mezőny létszámbővítésének okán – négy évtized elteltével újra jó esély van. Legalábbis az optimisták szerint. Ehhez, ugye, Portugálián vagy Dánián, illetve Írországon és Örményországon át vezet az út. Apropó, létszámbővítés: valóban hattal több európai válogatott vehet majd részt a 2026-os labdarúgó-világbajnokságon, mint az 1966-oson. Hat évtized, hatos kvótanövekedés. Igen ám, de hatvan esztendeje 16-ból 10 volt az arány, három év múlva pedig 48-ból 16 lesz. Ötnyolcadból egyharmad, vagyis bővítés ide, bővítés oda, Európának alig csurran-cseppen valami. Pedig ha a szűken vett futballszakmát nézzük, akkor bizony azt látjuk, hogy az eddigi huszonkét vb-aranyból tizenkettőt, a hatvanhét éremből negyvennyolcat nyertek meg kontinensünk képviselői, emellett mindent Dél-Amerika vitt, kivéve az 1930-as bronzot, ami az Egyesült Államoké lett. De tovább megyek: az aktuális világranglista első negyvennyolc helyéből huszonöt Európáé. Normális esetben egy világbajnokság alapvető jellemzője az kellene legyen, hogy a földkerekség legjobb csapatait vonultassa fel, százmilliók gyönyörűségére. Ezzel szemben Dél-Amerika tíz csapata közül hatan garantáltan ott lesz a 2026-os vébén, a hetedik pedig interkontinentális pótselejtezőt játszhat egy nála jóval gyengébb játékerőt képviselő óceániai gárdával. Vagyis Dél-Amerikában szinte biztos a tízből hét vb-résztvevő, Európában pedig a 48-ból tizenhat.
Európa futball-érdekérvényesítésben (is) vereséget szenvedett. Ettől függetlenül Szoboszlaiékon múlik, hogy negyven év elteltével jelen lesz-e Magyarország egy világbajnokságon, vagy továbbra is várni, számolgatni kell, ahogy tettük azt az elmúlt bő generációnyi időszak alatt.