Nálunkfelé divat és szokás lecsapni a hibákra. Azonnal. Ha nem is lesz nagy ejnye-bejnye, azért a környezet mindent megtesz azért, hogy aki hibázott, az legalább szégyellje magát. Nem eget verő nagy vétkekre, óriási tévedésekre gondolok most, hanem egy apró ballépésre, egy bakira, ami azért a legnagyobb jóakarattal is becsúszhat néha. Bár mondják, hogy csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, van ennek egy kicsi védekezés-íze is, mert – mint írtam – közösségünk nem igazán tolerálja, ha valaki elvét valamit. Főleg mások hibáira szeretjük kajánul felhívni a figyelmet, a magunkét pedig gyakran igyekszünk eltagadni.
A hibák tettenérésére, kiemelésére épül az oktatási rendszerünk is. Általában a tanítók, tanárok nem arra kíváncsiak, hogy mit tud a tanuló, hanem azt keresik-kutatják, hogy mit nem. És akkor arra lecsapnak nagy örömmel. Nekik sikerélményük van, a diáknak pedig marad a kudarc.
Kudarcból ideig-óráig talán lehet építkezni, vannak, akiknél ideig-óráig megy a „majd én megmutatom”, de vannak, akik előbb-utóbb feladják. Mert elbizonytalanodnak, szoronganak a büntetéstől, a szidástól, a rossz jegytől, igyekeznek elkerülni a kudarcgyanús helyzeteket, dühösek lesznek, frusztráltak, s majd lázadnak. Aztán hátat fordítanak ennek az egésznek.
Nem jó, még mindig nem tudod! Ezt elrontottad, írd újra! Tele van piros bejegyzéssel, aláhúzásokkal a füzeted, miért nem tudsz jobban odafigyelni? Ismerős mondatok, nem?
Pedig a piros helyett zöld tollat is kézbe lehetne venni. Pár éve hallottam először az úgynevezett zöld toll módszerről, ami állítólag egy orosz pszichológustól származik, aki rájött, hogy nem a büntetés, hanem a jutalmazás az, ami szárnyakat adhat. Nagy újat nem mondott, mert a pozitív megerősítés erejéről azért már elég régóta lehet hallani, olvasni, legalább a pedagógusoknak illene is élni vele, minél gyakrabban. Ám a Tatjana Ivanko által ajánlott praktika konkrét, kézzelfogható, bárki által könnyedén alkalmazható, és nagyon hamar mérhető az eredménye is. A lényege az, hogy tegyük el a piros tollat, vegyünk elő egy zöldet, és a gyermek füzetében a jól sikerült betűelemet, szavakat, mondatokat, megoldásokat húzzuk alá, karikázzuk be. A jót emeljük ki, azt, ami sikerült.
A gyermeknek így biztos, hogy sikerélménye lesz. Következőkor is bátran mer próbálkozni, mert nem fagyasztja le a hibáktól, kudarctól való rettegés. Mert ha egyszer sikerült, akkor összejöhet máskor is, nem? Motivációja is beindul: legyen minden zöld! Közben pedig megéli, hogy néha tévedéseken át vezet az út a megértésig, a megoldás megtalálásáig, és ez egyáltalán nem baj. A hibákról lehet beszélni, a hibákat lehet vállalni, és a hibákat ki lehet javítani. Megéli, hogy egy gyermeknek is lehet rossz napja, lehet fáradt, lehet szétszórt, és kaphat lehetőséget arra, hogy összeszedje magát és újra próbálkozzon. Mert a lényeg a fejlődés, nem?
Átkeretezhetjük úgy is a zöld toll módszert, hogy a gyengeségekre, avagy a mindenkiben meglévő valamilyen erősségre, erősségekre fókuszálva segítjük a gyermeket a kibontakozásban, fejlődésben. Még a józan paraszti ész is azt mondja, hogy erős alapokra lehet jól házat építeni, nincs másképp ez a tanulással, fejlődéssel sem.
Pirossal lelombozunk, zölddel reményt kelthetünk. Szerintem mind egyetértünk abban, hogy nagy erő lehet az életben a „mindig újra lehet kezdeni” bizonyossága. A zöld toll módszer egyszerűen, de nagyszerűen erről is beszél.