Vikinges csapatfotózás miatt vették össztűz alá a labdarúgó-világbajnokság előtt a norvég válogatottat: Erling Braut Haaland és csapattársai viking öltözékben pózoltak egy oslói tengerparton, kezükben pajzsokat, íjakat és baltákat tartottak. Az ötlet a norvég nemzeti történelmi gyökerekhez, azon belül is a számtalanszor megfilmesített viking korszakhoz nyúlt vissza, a szándék pedig egyértelműen az volt, hogy megmutassák a nagyvilágnak a norvég összefogást, s hogy jelképesen jelezzék, a fotózásra épített viking hajókkal elindulnak meghódítani Amerikát. Az ötlet azonban visszafelé sült el. Több norvég újságíró is sovinisztának nevezte az akciót, összefüggésbe hozta a neonácikkal, volt aki azt írta, „a képek emlékeztetnek a vikingek domináns korszakuk alatt végzett nagyszabású portyáira, gyarmatosítására, fosztogatására és erőszakoskodására”. Norvégia első napilapja, az 1819-ben alapított Morgenbladet például arról cikkezett, hogy a képek „sovének és kirekesztőek”, illetve hogy ez „emlékeztet arra, ami tíz évvel ezelőtt a neonácikat foglalkoztatta”. A szintén oslói Klassekampen nevű lapnak adott nyilatkozatában Jane Haug Skjoldli norvég kutató és akadémikus a válogatott mezébe kötött bele, mondván, „hipermaszkulin és szélsőséges”. A norvég futballisták ugyanis tetézték a bajt: nem volt elég a vikinges fotózás, a válogatott mezek hátán – a székely rovásíráshoz hasonló – a viking kultúra egyik jelképének számító rúnaírással írták fel a neveket és a mezszámokat, ám a több mint 1500 éves történelmi írásjelek egyes norvég újságírók szerint „szerencsétlenek, és jellemzőek a neonáci és fasiszta szimbolikus nyelvre”. Hans Petter Sjöli norvég újságíró, történész és publicista odáig ment, hogy közösségi oldalán azt írta: „Tűnjenek már el egyszer s mindenkorra a vikingek a futballból!”.

A csapatot ért támadásokra válaszolva a norvég szurkolók a világbajnokság mérkőzésein – na meg az utcákon, mozgólépcsőkön, kocsmákban – szinkronban adták elő a „viking evezést”, hasonlóan az izlandi „viking tapshoz”, ami azt jelzi, erősödik a csapatoknál és szurkolóiknál az a tendencia, hogy a nemzet történelmi gyökereihez nyúljanak.

A kritizálók elfelejtik, hogy a labdarúgásban a válogatott mez sosem pusztán egyszerű sportruha, hanem szimbólum, identitás, történelem is. A futballválogatottak éppen azért különlegesek, mert nem klubokat, hanem országokat, nemzeteket képviselnek. A címer, a himnusz, a nemzeti színek és a történelmi utalások mind ennek a közösségi élménynek a részei. A sport egyik szépsége éppen az, hogy emlékeztet: vannak gyökereink, amelyek összekötnek bennünket. Való igaz, egyes történelmi jelképeket szélsőséges mozgalmak megpróbáltak az idők során kisajátítani, ám ez nem jelenti azt, hogy eredeti kulturális jelentésükről is le kellene mondani, hiszen így elvennék egy nemzettől saját örökségének egy darabját. Tetszik vagy sem, de a vikingek Norvégia történelmének meghatározó alakjai. Ahogy a görögök az ókori Hellászra, az olaszok a Római Birodalomra, a magyarok a honfoglalás korára tekintenek identitásuk egyik forrásaként, úgy a norvégok számára is természetes történelmi hivatkozási pont a viking kor. Ettől még senki sem akar fosztogatni, hódítani vagy kolostorokat felégetni, a norvég játékosok sem ezzel a szándékkal utaztak az Egyesült Államokba.

Furcsa, hogy miközben ma a világ a szexuális sokszínűséget parádés felvonulásokon ünnepli, az ugyancsak sokszínű történelmi hagyományok felmutatása felháborodást vált ki. Egy magyar–litván focimeccsről szóló beszámolójában írta egykor a Népszabadság: „A magyar szurkolók piros-fehér-zöld füstöt eregettek szoft antiszemitizmus gyanánt.” Mintha a nemzeti identitás önmagában bűnös dolog lenne, holott attól, hogy egy nemzet büszke a múltjára, még nem lesz kevésbé nyitott mások felé.

A vikinges vita túlmutat Norvégián: arról szól, mit kezdhetnek a nemzetek saját múltjukkal a huszonegyedik században. Nyilván minden jelképet lehet szélsőséges célokra is használni, de a megoldás nem a múlt eltörlése, hanem az eredeti jelentés visszakövetelése. Egy rúna elsősorban nem gyűlöletet, hanem évezredes kulturális örökséget jelent, s ha ezt elfelejtjük, akkor a szemünk előtt írják át a történelmet.