Mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

Sokak számára nemkívánatos téma a kő. Főleg, ha határkő. Ezért nem jó a „limeseket” feszegetni, mert amúgy is kőbe vésték, és azt mondják a bölcsek: amit kőbe véstek, az állandó, mint a szikla, azt mi, székelyek tesszük hozzá, hogy az is porlik, de mégis megmarad. Nincs ebben semmi ellentmondás. Hisz a folyómedrek is ide-oda költöznek, mozognak, majd végül újra megtalálják régi ágyukat. És bár folyamuk állandónak tűnik, már Epheszoszi Hérakleitosz óta tudni, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan. Ez a tanítás kerülhette el Francis Fukuyama amerikai politológus és filozófus figyelmét, aki szerint a történelem véget ért. A história viszont azóta is csordogál, sőt egy ideje egyre jobban zubog és mozog, mint a folyó, vagy mint a kő, vagy – bár ez egyeseket megbotránkoztat – a határ. Aki belelapozott a történelem lapjaiba, kiismerhette a határkövek legfőbb jellemzőjét: a mozgás iránti vágyukat. Mi, magyarok ismerjük a legjobban ezt, hisz az elmúlt ezer évben csak itt, a Kárpát-medencében számtalanszor szabták, húzták a vonalakat, mindig egy soron következő győztes véste őket kőbe, örökké. A kőbe vésett vonalak a Balkánon is sokszor billegnek. Most keleti szomszédunknál indultak el, és ki tudja, hol állnak meg?   

A neves biztonsági szakértő, Robert C. Castel a határkövek ilyetén jellegű tulajdonságával kapcsolatban lapunknak egyszer így fogalmazott: „A határok egyáltalán nincsenek kőbe vésve, az egyetlen, ami eldönti a dolgot, az az erő. Ezt láttuk a 20. század folyamán is. A narratíva persze azt mondja, hogy 1945 után a határok sérthetetlenek, pedig a határok állandóan változtak mindenütt a világon. Azért, mert egy amerikai katonai megszállás meg egy szovjet katonai megszállás szorítóba fogta a kontinenst, és nem engedte a határokat megváltoztatni, nem jelenti azt, hogy a földkerekségen nem változtak volna. Törökország a 70-es évek elején bekebelezte Észak-Ciprust, ez itt történt, Európában. Lásd Jugoszlávia, Csehszlovákia is szétesett, ott van Koszovó, ezek számottevő változások. A határok mindig is mozgásban voltak, és azért, mert van egy tévhit, egy mantra, hogy a határok megváltoztathatatlanok, attól még az elmélet egy dolog, a gyakorlat más.”

De az utca embere tudja, hogy erő sem kell feltétlenül hozzá. Egy közösségi oldalon terjedő videóban frappáns megfogalmazás hallható: a határ, az változik, és nem kell erőszakosan módosítani, visszatér az magától, a történelem igazságot hoz, minden változás csak átmeneti. A folyók is változnak, mégis megtalálják régi medrüket. És a kövek is régi helyüket.
Mindezt a székely bácsika, Mózsi tudja csak igazán, akitől egyszer Magyarországról hazajövet a borsi vámnál a határőr megkérdezte: Van-e valami elvámolnivalója? Közölte, hogy nincs. A határőr jókedvében volt, vicceskedni kezdett. Mondta: az otthoniak biztos várnak valami „búcsúfiát”, vigyen hát nekik valamit! – De hát mit is vihetnék innen a határról? – morfondírozott Mózsi. Majd megszólalt: – Tudja, mit? Itt van ez a határkő. Visszaviszem a helyére, a Gyimesekbe, annak sokan örülni fognak!

Mielőtt elfelejteném, mindez csak gondolatkísérlet, poén volt. A kövek, határok természetesen nem mozognak, és a történelem is véget ért. Értve?