Az elmúlt időszak közéleti eseményeinek turbulenciája kapcsán gyakran hangzik el, hogy a folyamatos replikázás, a drámai fordulatok elterelik a szót a „valós társadalmi kérdésekről”. Bár úgy vélem, jogos a felvetés, ez nyomban felveti a dilemmát, hogy mik is a „valós társadalmi kérdések”?

Hát kinek mi. Azt hiszem, erre ez a legpontosabb válasz. Ha ugyanis egyetértünk abban, hogy a társadalom különböző rétegeit – és így a társadalom egészét is – foglalkoztató problémák tartoznak ide, számításba kell vennünk, hogy minden csoportot más és más probléma érdekel és érint legerőteljesebben.

A napokban közeli családtagjaimmal beszélgetve – hisz mi mást is tehet az ember egy napsütéses, vakációs napon – merült fel az újraelosztás és az adórendszer témája. Bár az ő munkatapasztalataik Magyarországon születtek, egészen megdöbbentett, hogy hasonló értékrenddel, gazdasági és szociális háttérrel rendelkező családtagokként milyen különböző módon gondolkodunk erről a kérdésről. Az elmúlt években megszokottá vált a politikai hangulatot hibáztatni az ideológiai nézeteltérésekért, és mindent kormánypártinak vagy ellenzékinek bélyegezni. Most először azzal szembesültünk, hogy e pártokon túlmutató kérdésben egyszerűen nem tudunk zöld ágra vergődni: ami számomra társadalmi felelősségvállalás, az számukra a keményen dolgozók felé tanúsított méltánytalanság. A rossz anyagi hátterűek adókedvezménye és a jómódú réteg kizsákmányolása nagyon más szavakkal és utócsengéssel jelentheti ugyanazt. 

A többsávos adózás idején – meséli nagynéném – meg kellett kérnem a főnökömet, hogy ne adjon fizetésemelést, mert ha átcsúszok a „felsőbb” kategóriába, a nettó bérem kevesebb lesz, mint amit addig kaptam.  Igen, de ez nem önmagából a „többsávos” rendszerből, inkább csak annak az átgondolatlan kivitelezéséből adódik, nem? – vetem fel én. És így tovább. Én naiv, ők szociálisan kevéssé érzékenyek – mondhatná a külső szemlélő. Pufognak az érvek, de hiába. Egy idő után feladjuk, elengedjük a témát.

Másnap, közös séta közben elhaladunk egy kéregető mellett – szokás szerint tehetetlen részvéttel rázom a fejem, hogy nincs apróm, sajnálom. Aztán a szemem sarkából látom, hogy mögöttem egy járókelő megáll mellette, de adomány helyett beszélni kezd: hallott-e erről meg erről a szervezetről, ilyen meg olyan munkaadó intézményről? Megtorpanok, figyelem a jelenetet. 
A kéregető elkerekedett szemmel hallgatja, látszik, valóban felkeltette az érdeklődését az új információ. A nő elmagyarázza, hova menjen, még a címet is felírja neki, a koldus őszinte hálával az arcán bólogat. 
A történések nagy benyomást tesznek rám. Eszembe jut a korábban lezáratlan vita. Mi van, ha ez a kulcs, ha itt kell elkezdeni a gondolkodást? Ha nem gazdasági oldalról, számokról, sávokról, hanem a konkrét ember felől közelítünk, egyszerűen csak emberszámba vétellel, információnyújtással? Hiszen igen, léteznek bizonyos segélyszervezetek, és léteznek betöltetlen munkahelyek, és munkanélküli emberek. Hogy nem találja meg a munkáltató a munkaerőt, a rászoruló az intézményt? 

Hát nem akarnak dolgozni – vágja rá az egyik oldal. Mert nem képesek rá, szellemi vagy fizikai korlátaik miatt – feleli a másik. 

Biztos, hogy mindkét szélsőségre számos példa akad - de sokszor az akadály egyszerűen abból adódik, hogy az adott személy egyszerűen nem tudja, milyen lehetőségei vannak, milyen civil és állami intézményekhez fordulhat. 

Nem tudom, mi lett ennek a kéregetőnek a sorsa, elmegy-e arra a bizonyos címre, megteszi-e a szükséges lépéseket ahhoz, hogy javítson a helyzetén, de a lehetőség vélhetően kinyílt előtte – pusztán információ által.  

Ideológiai és társadalmi helyzetből fakadó különbségeink ellenére talán abban mindannyian egyetérthetünk, hogy az információhoz minden egyes embernek ugyanannyi joga van. És talán civilként egy százforintos vagy ötven bani helyett sokkal valódibb társadalmi felelősségvállalás az, ha vesszük a fáradságot, és a számunkra elérhető tudással bánunk a lehető legbőkezűbb módon, minden egyéb előtt.