Egyre több jel harsogja: napok választanak el a szabadságot jelentő nyári vakációtól. Nézzük csak az időjárást – alig kapcsoltuk ki a fűtést, máris át kellett állnunk a napközben sötétítünk, estétől reggelig nyitott ablakkal alszunk rendszerre. A felmelegedéssel egy időben a Promenád és a teraszok megteltek fagyizókkal – bármilyen drágán is mérjék gombócát. Aztán ott vannak a hosszú hétvégék: pünkösd, gyermeknap, pedagógusnap, egy-egy ballagás. Hol ezért, hol azért sikerült lecsippenteni kicsit a munkanapokból. És mi tagadás, könnyű a léhaságot megszokni. Hiába a reggeli madárcsicsergés, egyre nehezebben kelnek reggelente a diákok, ami nem csoda, hiszen ki kívánkozna ágyba este nyolc-kilenckor, amikor még nagyon világos van, és épp kellemes az idő a biciklizéshez, hintázáshoz, vagy csak úgy a padon bandázáshoz. És mi tagadás, a gyermekeknél talán csak mi, szülők várjuk jobban a nyári vakációt, hogy végre ne azon gondolkodjunk esténként, hogy van-e két egymáshoz passzoló szelet kenyér a gyermek másnapi szendvicséhez, és a reggeli rohanásban a tornafelszerelés vagy anya kávéja fog-e otthon maradni.

Még néhány nap. És következik tizenegy hét szabadság. Elvileg. A gyakorlatban a szülők ezt a 11 hetet már egy ideje tervezgetik: két hét nagymamánál, egy-két hetet nyaralunk, aztán egy hetet kivesz anya, egy hetet apa, az már hat, marad még öt hét, jöhet az edzőtábor, nyelvtábor, matektábor, cserkésztábor, visszavadító és mesetábor, bejárós vagy ottalvós, mindegy is. Amíg a pénztárcájuk bírja, addig legalább hasznosan tölti az időt a gyermek, nem csak a képernyőt bámulja… Ezt kiegészíti még néhány családi esemény, születésnap, lakodalom, évforduló, és mire észbe kapunk, az egész vakáció úgy be van táblázva, hogy már egyetlen napra sem fér be egy spontán strandolás. Már a pihenést is teljesítményként kezeljük: legyen tartalmas, fejlesztő, élménydús. És aztán csodálkozunk, hogy becsengetéskor, amikor ismét a vállára veszi az iskolatáskát lebarnult gyermekünk, máris fáradt, fásult. Hát hogy a csudába ne lenne, ha egész nyáron nem hagytuk pihenni, délig aludni, tétlenkedni, bárányfelhőt bámulni, lepkét kergetni, unalmában egy könyvet a polcról levenni.

Én még emlékszem saját rituáléimra. Amikor tanév végén akkurátusan rendet tettem a polcaimon: mindent kipakoltam, ami az előző tanévhez kötődött, csak néhány üres lap, borító maradt. Aztán napokig tartott mamáéknál a játékkonyha berendezése, mindig el kellett még ütni egy-két szöget, ha pedig már mindenki jóllakott a téglaporral megpaprikázott salátalevesből, jöhetett a labdázás, biciklizés, virágszedés, gumizás a tömbház előtt meg a hétkövezés a szomszédokkal. Minden kicsit esetleges volt, mégis kialakult.

Talán épp ez hiányzik ma az életünkből: az esetlegesség. Persze, más világ van. A szülő dolgozik, a nagyszülő sokszor messze él, a város forgalmasabb, az internet rabul ejt. És könnyebb megszervezni a gyerek minden percét, mint együtt élni azzal a gondolattal, hogy unatkozik. Pedig az unalomból születik a pokrócból épített sátor, a titkos klub, a félig megírt képregény, a tízpercenként új szabályok szerint játszott fogócska.

Nemsokára becsukódnak az osztálytermek ajtajai, elcsendesednek a folyosók, és elkezdődik az a néhány hét, amikor végre nem a csengő diktálja a nap ritmusát. Jó lenne, ha hagynánk ebből valamit valóban szabadnak maradni. Nem minden napnak kell emlékezetesnek lennie, nem minden órát kell hasznosan kitölteni. A nyár épp attól nyár, hogy néha céltalan. Hogy van idő kavicsot rugdosni hazafelé, túl sokáig hintázni a játszótéren, vagy csak feküdni a fűben, és nézni, hogyan úsznak a felhők a Hargita fölött. És lehet, hogy évekkel később nem a gondosan megszervezett programokra emlékezünk majd a legélesebben, hanem ezekre a jelentéktelennek tűnő, lassú délutánokra, amelyekben akkor még semmi különös nem volt, csak vakáció.