Hőkupola, aszály, energiahiány. Nagyjából ez a tematika az elmúlt hetekben. Ez két dolgot jelent: egyrészt vidékünkön nagyon jó aratóidő volt, ami nagymértékben megkönnyítette a kalászosok betakarítását, másrészt az is bebizonyosodott, hogy a szomszéd, akinek ilyen időben zöld a pázsitja, van víz a medencéjében és tiszta az autója, aligha szenved a klímaszorongástól. De a dolgok nemcsak kicsiben számítanak, hanem nagyban is. Magyar szomszédunknál például csak várták, hogy az osztrák szomszédjaiknál essen az eső, nálunk katasztrófafilmbe illően robbantottak és kövekkel megrakott uszályokat süllyesztettek el ahhoz, hogy a Duna vízszintje elég magas maradjon a cernavodai, illetve az előbbi esetben a paksi atomerőmű egy-egy turbinájának működéséhez. Aztán ahogy lenni szokott, jött a váratlan fordulat: egy vihar, amelyben megrongálódott egy magasfeszültségű vezeték, és máris áram és víz nélkül maradt Udvarhelyszék egy része…

Kézdivásárhelyen nőttem fel, abban a városban, ahol már a kilencvenes években sem működött a távhőszolgáltatás, és ahol soha nem láttam kéknek a vizet a fürdőkádban – jobb esetben sárgás volt, rosszabb esetben barna. És a lepusztult közműszolgáltatáshoz hozzátartozott a gyakori csőtörés okozta vízhiány. Így nem meglepő, hogy ott mindenkinek volt B terve – általában „fogtak vizet” az emberek a tömbházakban, és egy-egy jókora fazék is rendelkezésre állt minden háztartásban, hogy a tisztálkodáshoz, mosogatáshoz vizet lehessen melegíteni. Egy hétvége víz nélkül egy kézdiinek nem kihívás, de egy megyével arrébb látjuk, mekkora felfordulást okozott. Ám az is tény, hogy amikor szombat reggel nálunk sem volt áram, én is nagyobb amplitúdóval kértem a gyermekeimet, hogy olyan reggelit „rendeljenek”, amihez nem kell elektromosság – lehetőleg sajtkrémes vagy pástétomos kenyeret, ne cifrázzuk. Jogos az igény, hogy a szolgáltató legyen felkészülve a hasonló esetekre, és ne a szomszéd megyéből kelljen hozni egy nagy teljesítményű generátort.

Egy ilyen hétvégi kalamajka után viszont akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy miután Csíkszeredában is egy (sok) tollvonással, akarom mondani szavazással „megoldották” a lakhatási problémát, azaz a magas ingatlanárakat generáló lakáshiányt, és beépíthetővé nyilvánítottak nagyon sok területet, a rendezési terv elfogadásakor gondoltak-e arra, hogy az ott lévő infrastruktúra meddig fogja bírni az egyre növekvő terhelést? Vagy számíthatunk arra, hogy miután jó áron gazdát cserélnek ezek a területek, és elkezdődnek az építkezések, egyre többször maradunk áram nélkül, egyre gyakrabban szakítja el a vízvezetéket egy-egy markoló, és válik élhetetlenné a környék a zsúfoltság miatt? Természetesen értem én, hogy ez az első lépés, csak sajnos az eddigi tapasztalatok nem adnak túl sok okot az optimizmusra. Hiszen amíg a házak a földfelszínen épülnek, mindenki látja, és még hasznot is hoznak az önkormányzatnak, addig a vezetékek a föld alatt, a kíváncsi szemek elől elrejtve futnak, és alulméretezettségükre csak akkor derül fény, amikor már mindennapi bosszúságot okoznak. Ha egyszerre akarunk több házat, több lakót, több autót és több fogyasztót ugyanarra a régi rendszerre ráengedni, annak előbb-utóbb ára lesz. Csak kérdem: így mennyire lesz jószomszédi a viszony, és ki lehet a felelős érte?