A Gyilkostó gyilkosai? sorozat lezárásaként szeretnék megosztani néhány gondolatot, ami talán elkerülhette figyelmüket, vagy a sorozat olvasásakor nem vált egyértelművé. Néhány, helyenként talán nehezen érthető részletet, kiegészítést fűzök hozzá a majdnem húsz cikkből álló sorozathoz. Az induláskor már részleteztem, milyen motivációtól vezérelve, illetve hogyan is próbáltam utánajárni az igencsak nagyszabású és helyenként nehezen érthető Gyilkostó-témának, és törekedtem annak többé-kevésbé minden szegmensére rávilágítani. Természetesen a sorozat, ámbár a teljességet célozta meg, mint már korábban is írtam, különböző okok miatt mégsem tekinthető annak, ugyanis kronológiailag vannak kimaradt évek. Első ízben a környezetvédelmi oldalra világítanék rá. Magam is meglepődve tapasztaltam, mennyire párhuzamos világok tárultak elém a környezetvédelmi szempontok, szabályok és azok betartására vonatkozó, a törvény nyújtotta lehetőségek tekintetében. Korántsem egyszerű a helyzet, hasonlattal szemléltetve talán az egész a gúzsba kötve táncoláshoz hasonlítható. És ennél a pontnál csupán a működésükre és hatáskörükre vonatkozó problémákat értem, a szűkebb, a környékre vonatkozó szabályozásokat, valamint tágabb, országos, akár minisztériumi törvények szintjén. Példaként említsem a néhány kiszáradt fa esetét, beletelt néhány hónapba, amíg minden engedély beszerzését követően végül sikerült kivágni azokat, még szerencse, hogy nem a termeszek kellett elvégezzék ezt a feladatot is – bár rávilágít hasznukra és a bennük rejlő lehetőségekre, azok paradoxon mivoltára. Nem is beszélve a tónál működő vagy éppen nem megfelelően működő szabályzatokról. Nos, nevezzük szokásoknak, legyenek írásban rögzítve, vagy éppen szóbeli megállapodások szintjén, utóbbi talán nem sokat ér ebben az esetben, mégis folyamatos hivatkozási alapul veszik a különböző szervezetek. És néhol önkényesen tesznek valamit, amit utólag nagyon nehéz lekövetni. Fogódzópontok, természetvédelmi tanulmányok ugyan vannak, bizonyos szervek erre esküsznek, mások megpróbálják felülértelmezni, ami folyamatos problémát és konfliktust eredményez egyes, a tó környékén tevékenykedő szervezetek és csoportosulások között. Az egyik ilyen a tarajos gőte, ami védett, papíron mindenki tudja, a természetben valószínűleg kevesebben látták. A turizmus és a szolgáltatások terén is disszonáns a kép. Nem áll szándékomban egyik oldal álláspontját sem alapul venni vagy éppenséggel kiemelni, mert mindenki jó és rossz tapasztalatok mellett már terepmunkám alkalmával is számos érvet sorakoztatott fel, melyek időnként erősebbek, mint amit én most fel tudnék hozni példaként. Annyit viszont megjegyzek, a nyílt és burkolt érdekek jelen vannak, ki-ki a maga hasznára próbálja fordítani és saját szájíze szerint kamatoztatni azokat. Nagyon vékony az a határvonal, ahol mindenki belátásával összeegyeztethető lenne az „egyetemes cél” elérése vagy legalább az ebbe az irányba történő elmozdulás. Turizmus van, és bizonyára lesz a jövőben is, amíg csak az utolsó papucsos turista is megfordul a környéken. A bürokratikus útvesztőkbe nem igazán látok bele, viszont laikusként elmondhatom, mondjuk úgy, az egyszerű turista is látja, hogy valami fonákul működik a környéken. Mindent nem lehet szerény meglátásom szerint a bürokráciára fogni. Önökre bízom a konklúziók levonását ezen a téren is. A környéken működő vállalkozások szorosan összefüggenek a turizmussal, a helyszín milyensége nagyban függ tőlük is. Természetesen ez több lábon álló együttműködés eredményeként  hozhat felvirágozást, nagyobb közteher felvállalása és viselése árán, nem annyira a kiszipolyozás elvén. Egyelőre a környék vonatkozásában szép elméletek vannak ugyan, viszont a gyakorlat a másik irányba mutat. A beszélgetések folyamán párszor előfordult – még azokkal is, akik úgymond fel akartak világosítani, „elmondani a tutit” –, hogy állást foglaltak a tónál kialakult helyzetről. Köszönöm nekik fáradozásaikat, csakhogy hátrányom egyben előnyöm is volt a témában, ugyanis egyáltalán nem ismertem az erőviszonyokat, az egymásnak feszülő oldalakat, természetesen idővel valamelyest érzékeltem, de számomra minden megszólaló fontos volt, ugyanis az elvem az volt: bárkivel, aki „két lépésnél többet tett a tó környékén, azzal szóba szeretnék állni”. Hogyha az imént az erőviszonyokat említettem, akkor nem mehetünk el a politika mellett sem. Az ókorban úgy tartották, a politika a szellem legmagasabb szintje. (Kérem, ne mosolyogjon senki!) Bizonyára, akik jártunk a környéken, láttuk, milyen magasságokba emelték a Gyilkos-tót a politikai lépések. Természetesen, az elmúlt bő harminc évben minden polgármesternek volt kész terve a Gyilkos-tó felvirágoztatására. Ismét mitológiai alakot említve példaként, az ügy minden alkalommal (mandátum végén) sziszüphoszi kőként visszagurult a domb aljára, de tényleg minden egyes mandátum végén, amit a következő testület – az új polgármesterrel az élen – elkezdett felgörgetni, és puff, a kő nyert. Immár úgy látszik, az elmúlt harmincegynéhány évben mindig az elmélet diadalmaskodott, a konkrét megvalósítások elmaradtak. Politika és család, „szűk kisközösség vagyunk”, hogyha visszaemlékeznek olvasóink, akkor ez sem az én tollamból származik. Újabb irodalmi alkotás ötlött fel bennem ezen a ponton, Móricz Zsigmond Rokonok című regénye. Találó, természetesen nincs új a nap alatt, kár ezen megbotránkozni. Hiszen hogyha végigmegyünk Székelyföld bármely településén, akár már a testületekben is biztosan akad egy-két koma. Sajnos a világunkban a szenzációt és kalandot keressük lépten-nyomon. A cikksorozatírással a legkevesebb szenzációhajhász-szemléletmód is távol állt tőlem. Hogy mi a probléma a tó környékén? Jogos és helyénvaló, magam is valamiféle, ha nem is egyetemes választ, de legalább részlegest adjak, ennyivel tartozom. Beletenyereltem a méhkasba rendesen (nevethetnek!). Ám mégis szimbiózisban kellene együtt tegyen mindenki a környéken, aki pár lépésnél képes lenne többet tenni. A versengés szükséges, de az alap a tó és környéke, illetve az emberek kellene legyenek. És talán a legnagyobb hiány nem a tervekből van, a hiba sokkal inkább a tervek léptékében keresendő. A beszélgetések alkalmával az volt az érzésem, hirtelen túl nagyot akartak lépni, és mire érdemben léphettek volna, már új asztalon, teljesen új felállás, amnéziás – megfeledkezve a korábbi mandátumban elkészült tervekről (ha voltak egyáltalán ilyenek) – üzemmódban újabb grandiózus tervet készítettek, legalábbis az alanyok beszámolói alapján. Ámbár ez némiképp már az érdekek számlájára írható, viszont amíg két ember van a földön, addig érdekekről kell beszélnünk, és ez hatványozottan igaz a „kék arany” esetében, értem ezalatt a Gyilkos-tót, ahol a két kezem talán nem is elegendő, hogy megszámoljam, hány résztvevője van az ügynek, amely mintha nem is lenne, legalábbis nem közös ügyként.

A sorozat korábbi cikkei: Érdekellentétektől iszapos Vissza a köznek Tiszta vizet kellene önteni a pohárba Mutyizás és cirkusz Nincs pártfegyelem Rendcsinálás címén ellehetetlenített vállalkozók A Gyilkos-tó esete a cenzúrával A nemzeti park szempontjai Hegyimentődíjat foglalnának bele a szállás árába Gyilkostó: szennyvíz és szemét Elöregedett erdők a nemzeti park területén A vízügy jónak tartja a tó vegyi és biológiai jellemzőit Jogos panaszok, kezdetleges állapotok Önkény és közöny A barátságos kapitalizmus A vállalkozókon verik el a port? Az elkallódó pályázat és vitatott szerződés Visszás dolgok, ellentétes érdekek Befektetés, amiről nem tudtak