„Ahhoz, hogy jó asztalos legyél, kell a sikerélmény, a szívvel-lélekkel végzett munka, és elsősorban a kliens megelégedettsége kell fontos legyen, nem a pénz, a kereskedői munka. Nyilván a pénz is fontos, de nem attól lesz valaki jó szakember, hogy minél több terméket készít” – hangsúlyozta egy ügyes, talpraesett asztalos, aki elmondása szerint napjainak nagy részét műhelyében tölti. Rendkívül tetszett a kijelentése, két okból is: egyrészt hiteles, a szavak mögött ember áll, ahogyan Bagossyék is óhajtozzák, másrészt napjaink kommersz világában egyre ritkább a jó szakember, aki szívvel-lélekkel alkot maradandóan. Ezzel a kijelentésemmel nem azt akarom mondani, hogy az évek óta tevékenykedő szakik nem becsületesek, habár akad bőven olyan is, akit a zsebből kikandikáló százlejesek motiválnak, és közben jó nagyokat gányál, inkább csak arra térnék ki, hogy olyan világban élünk, amikor nem számítanak divatszakmának a kétkezi munkák. Sajnos! Ennek számos oka van. Meglátásom szerint többek között az egyik az, hogy az ezredforduló utáni fejlődés magával hozta a szakmát tanuló diákok, de még a szakmát tanító pedagógusok, mesterek lenézését is. Holott az elit iskolák tanulói is tudhatnák, megtanulhatnák, hogy a jó szakember is legalább annyira intelligens, annyira profi és értékes a saját területén, mint bármelyik IT-szaki vagy a tyúktojás fehérjéjét méricskélő mérnök. Szerencsére az elmúlt néhány évben e téren is láthattunk némi kedvező változást. Vezetőink és az oktatási rendszer is igyekszik népszerűsíteni a különböző szakmákat, illetve a régi vágású szakik eltűnése is sokakat ráébresztett arra, milyen jó, hogy még vannak ügyes mesteremberek. Aztán a jó iparosok eltűnéséhez a „Tanulj, fiam, mert csak így viszed valamire” jó tanácsok is hozzájárultak. Ami alapjában nem rossz, csak fontos szem előtt tartani, hogy nem kell mindenkiből pap legyen. Legalábbis így mondták anno a józan parasztok. S közben az atyafi fiacskája „elvégzi” (inkább csak eltekergi, ami nem is baj, csak járna órákra is) a tücskök szaporodási mérnök-menedzseri szakát, majd a képzés végén anyával és apával együtt rájönnek, hogy ez a szakma nem neki való, s igazából turizmust kellett volna tanuljon. (Ahelyett lett volna turista az egyetemen!) A jó szakik eltűnésének ugyancsak oka az is, hogy külföldön nemcsak keresik, hanem meg is kapják a jól megérdemelt fizetésüket. Itthon vállalkozók tucatjai olcsó lábtörlőként használják őket, habár tisztelet a kivételnek!
Néhány napja egy nyári emlékünket idéztük fel egyik kedves barátommal. A hegyekben voltunk, amikor nézegettük, hogy a domboldal másik oldalán esik-e vagy sem. Mire az egyik cimbora megszólalt: ott valami homály van. Erre jött a heccelős válasz: homály van a fejedben! Néha az az érzésem, tele vagyunk homállyal. Főként akkor, amikor nem tudjuk megbecsülni a szakembert, az orvost, a pedagógust, a papot, férjet, feleséget, testvért, rokont, szomszédot, szóval azt, amink és akink van. Nyilván a trehányságok, nemtörődömségek és a mindenféle rendellenességek mellett sem mehetünk el szótlanul, de egy biztos, mindenki a maga módján értékes. Tartsuk szem előtt! Ne restelljük meglátni még a szakiban sem a jót! Tudjuk, csak az ezermester az, aki mindent restell!