A sportpálya lelátójánál szülők csoportosulnak, a gyermekek mérkőzései tartják ott őket, izgalommal figyelik a fejleményeket. Sokan bekiabálnak, nemcsak a saját gyermeküknek mondják meg, mit hogyan kellene csinálnia, hanem a többieknek, sőt a bírónak és az edzőnek is. Amikor véget ér a mérkőzés, privátban folytatják, leszidják a gyermeket, majd folytatják a beszélgetést egymás között, minden másról is.
Mindenki újságíró, aki ír – jelentette ki nekem határozottan egy ismerősöm nemrég. Az eset azért is elgondolkodtatott, mert épp egy olyan eseményen futottunk össze, ahová engem azért hívtak, hogy a szakmámról tartsak rövid ismertetőt középiskolás diákoknak. Nos, szerencsére már túl voltam a diákokkal folytatott kellemes beszélgetésen…, azért csak rákérdeztem az ismerősömtől, mire alapozza ezt a kijelentését, és azt mondta, hogy az interneten olvasta.
A közvélemény nyomására új pályázatot írtak ki Sepsiszentgyörgyön Petőfi szobrának elkészítésére. Az önkormányzat a közösségi oldalon megjelenő, a pályaművel kapcsolatos negatív hozzászólások miatt döntött úgy, hogy mégsem fogadja el a beérkezett pályamunkát, és új kiírást fontolgat. (Vajon egy kommenthuszár munkája minősül majd a legjobbnak?)
Bár a fenti esetek fontosságát nem mérem egymáshoz, talán szemléltetik, mennyire közel jött az a korszak, amikor a többség azt érzi, bármikor bármibe beleszólhat és meg is teszi. Az, hogy tiszteljük egymás munkáját, már régóta nem hallottam megfogalmazva, netán alkalmazva, csak az irigység, a felsőbbrendűség szintjein beszélünk arról, ki mivel foglalkozik éppen. Nem kérdés, mennyire fontos, hogy több szakmánk/munkahelyünk legyen, mert csak így lehet fennmaradni a munkaerőpiac nevű harctéren, s sokszor kapkodva végzünk el tanfolyamokat, képzéseket, hogy érvényesülni tudjunk. Nincs idő a tudás elmélyítésére, mindennap kifelé kell megmutatkozni, bizonyítani az ismereteinket, tudatni, hogy elég jó szakemberek vagyunk, képesek vagyunk szembenézni a kihívásokkal. Pedig a kihívások nemcsak a szakmai életben jelentkeznek, hanem a mindennapokban is. Amikor képesek vagyunk elismerni a másik tudását, tapasztalatát, és nem próbáljuk a saját igazunkat érvényre juttatni. Amikor őszintén bevalljuk, tévedtünk, bármiről legyen szó. Amikor rá tudjuk bízni a szakemberre, hogy nevelje/tanítsa/tanácsokkal lássa el gyermekünket, vagy akár minket is.
A vélemény szabadsága és annak pillanatok alatt történő kifejezése a közösségi oldalakon egyre nyilvánvalóbban tévutakra visz. S ha ezt a magatartást az élő terekbe is magunkkal hurcoljuk, rosszindulattal és a mindentudás képzetével, szintén rossz lesz az irány. A kritizált szakember elbizonytalanodik, vagy legalábbis magyarázkodásra kényszerül. A legtöbbször indokolatlan panaszt megfogalmazó újabb hibát keres valakin/valamin… Az ötletek, lehetőségek, innovációk nem születnek meg, a szabad mozgástér szűkül, és nem marad idő arra, hogy igazán elmerüljünk tudásban, egymás megismerésében, s rácsodálkozzunk olyan képességekre, amelyek belőlünk talán hiányoznak.