Egy régi barátnőmet látogattam meg nemrég Budapesten, most először jártam a nyolcadik kerületi lakásban, ahol él, egy régi bérház ósdi, történelemmel átitatott falai között. Nyomban szembeötlött a szobájába zsúfolt limlom – mindenütt plakátok, fotók, könyvek, emlékek. Egy rendetlen, de nagyon élettel teli, belakott helyiség, nagyon más, mint a legtöbb itt élő ismerősömé. Mások nem bajlódnak az albérletük dekorálásával vagy személyes tárgyak halmozásával, hiszen tudjuk, milyenek az albérletek – bármikor költözésre kerülhet sor. Ha meg csak ideiglenesen vannak ott, minek a cécó?

Mint kiderült, rátapintottam a lényegre – ugyanis ez a barátnőm, sok-sok csillagegyüttállásnak köszönhetően, pár éve meg tudta venni ezt a lakást. Tehát a sajátja. Ezt hallani éppolyan abszurd és hihetetlen volt, mintha valami titkos szupererőről tett volna vallomást. 
A Z generációnak kínált életutak egyszerre sokkal nyitottabbak és limitáltabbak, mint a korábbi pályakezdőké. Minél több élethelyzetet megis­merek és tapasztalok, annál jobban körvonalazó­dik: az alapvető létélményünk nem a helyhez – lakáshoz, városhoz – kötöttség, hanem a mobilitás.

Egyrészt a ma­gyar/székely identitás tapasztalatához nagyon erősen társul az európaisággal való azonosulás. Az utazás, külföldi tanulás vagy munka egyre elérhetőbb – sőt, sokszor egyszerűbb, vagy legalábbis kézenfekvőbb, mint itthon maradni. A nyelvi akadályok egyre kevésbé állnak fenn, legtöbben elég jól beszélünk angolul ahhoz, hogy eligazodjunk a „nagyvilágban”. Diákbarát hostelek és szervezetek hirdetnek utazós programokat, ilyen-olyan önkénteskedős vagy munkavégzési lehetőségek mindig elérhetők, ha tudja az ember, hol érdemes keresgélni. A mozgásban levésben tehát számos lehetőség van, és egyre többen élnek is ezekkel.

Sokan tesznek szemrehányást azoknak, akik kitelepednek, vagy nem képesek „elköteleződni” egy hely, egy személy, egy munka mellett. A kivándorlás mind Romániában, mind Magyarországon jelentős szociológiai és gazdasági probléma. Minden oldal politikai szereplői igyekeznek (nem nagy sikerrel) valamilyen megoldást kínálni erre a kérdésre, de civil szereplők és egyszerű emberek hétköznapi tapasztalatai is folyamatosan reflektálnak rá, hiszen lassan nincs, akit valamilyen direkt vagy indirekt módon ne érintene.

Ám a mobilis életforma most már tulajdonképpen sokak számára nem opció, hanem előírás. Instabil társadalmi helyzetben stabil pozícióba kerülni ugyanis privilégium. Egyre kevesebb az olyan, kezdők számára elérhető munkahely, amely hosszú távú perspektívát kínál. A kezdő fizetések nemhogy arra nem elegendőek, hogy félre tudjunk tenni, de még az is siker, ha a megélhetés és a lakhatás árát fedezni tudják. Saját ingatlan helyett tehát pici albérleti szoba, biztos állás helyett „projektalapú” szerződések. Mindez folyamatosan nehezíti a tervezést, a letelepedésen való gondolkodást. Bár a látszólagos jólét legtöbbünk számára elérhető – megengedünk magunknak egy drága kávét, elmegyünk koncertre, kirándulásra –, mindez nem az egzisztenciális biztonságról árulkodik, hanem arról, hogy az átalakuló világ átalakítja a nézőpontrendszert, amely alapján mérlegelünk: egy hosszú távú befektetés – mint egy ingatlan – annyira elképzelhetetlen, hogy túlontúl ambiciózusnak tűnik még a gondolat maga is. Gyermekvállalásról pedig ne is beszéljünk.

Olyan folyamatok ezek, melyek megváltoztatásához nincsenek eszközeink – marad hát az alkalmazkodás, melynek persze több módja van, de amely folyamatosan a helyváltoztatást eredményezi: munkahelyváltás, lakásváltás, országváltás, újra és újra. S mivel a saját lakás nagyjából sci-fi kategória, az új elérendő cél tehát: saját szoba, megfizethető áron,  lakótársakkal, rugalmas szerződéssel, ha lehet. És mozgásban maradni, még ki tudja, meddig.