Rövid időn belül hatodik alkalommal vezettem el egy furgont a Dunántúlról Székelyföldre. Messze van, jöttem rá eddig minden alkalommal, de nem is lehetnék jobb helyen, mint ott, ahol az igazi értékek még fontosak, ahol a nemzet szíve dobog. És közben azt hallottam a gépkocsi rádiójából, hogy a jelenlegi magyar kormány megvédte a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. Kis híján belehajtottam az árokba.

Utam során sokadszorra szembesültem azzal, milyen hatalmas volt egykor Szent István országa, amit szétszabdalt az a Nyugat-Európa. Csíksomlyón aludtam, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány házában, közvetlenül a hegy alatt, ahol alig néhány hete medvét hallottam üvölteni. Kóvályogva léptem ki az udvarra, a gyönyörű kertbe, ahol Böjte Csaba atya két egykori árvájával, mára felnőtt férfival beszélgetett. Meglátott, felém intett, bemutatott a vendégeinek, aztán elköszönt tőlük.

„Látom, feszült vagy, gyere, szedjünk rózsát a teába, nincs ennél jobb idegnyugtató tevékenység”, szólt, aztán magával vont egy rövid sétára Mária kertjében, amelynek végén megálltunk a rózsabokrok tövében beszélgetni. Persze, jól látta, érezte, mi dúl a lelkemben már hónapok óta, hiszen elveszettnek érzem Magyarországot, keresztény és konzervatív meggyőződésem miatt ismét úgy érzem magam, mint fiatalon Kádár országában, mielőtt disszidáltam volna Kanadába. Dörög az ég mindazok fölött, akik az elmúlt tizenhat évben egy független, a székelységet testvérként tisztelő, hazaszerető, büszke Magyarország álmát támogatták. Dörög az ég, de azért még megvagyunk.

Szedtük az atyával a rózsát, közben beszélgettünk a hit válságáról, a fölénk magasodó hegyről, közös barátokról és régi ismerősökről. Megjegyeztem, esélyes, hogy rövidesen találkozom Orbán Viktorral, aki egykor iskolatársam volt. A székesfehérvári gimnáziumban kulturális programként a tornateremben Bródy János ifjúkommunista dalait hallgattuk, amint a személyi igazolványáról énekelt. A tanítási órákon mindent vissza kellett volna mondanunk a múltunkról szóló ferdítésekből, a bolsevik hazugságokból. Aztán lebuktam, amikor az unalmas történelemórák egyikén kis nyilakkal megterveztem a Trianon-kastélyban elveszített területek visszahódítását. Többnapos fegyelmi tárgyalás és továbbtanulástól való eltiltás következett. Azóta se lett diplomám.

A történelem azt tanította nekünk, hogy mindig akadtak olyanok, akik a saját nemzetükre rontottak. A keserű gondolat szótlanná tett, miközben befejeztem a rózsaszirmok szüretjét Mária kertjében. Elbúcsúztam az atyától, és eszembe jutott, amit az árva gyermekeknek szokott mondani. „Ha bárki közületek tud olyat említeni, amit rosszkedvvel, félelemben, búbánatosan, depressziósan, dühöngve, gyűlölködve jobban el lehet végezni, mint jókedvvel, akkor essünk neki, kezdjük el, csináljuk szorongva és idegesen. De ilyen nincs!”

Arra gondoltam, mit üzen nekem a fenyves, a hegy, a rózsa, az árnyék? Talpra kell állítani a keresztény, konzervatív, polgári és határokat nem ismerő magyar haza eszményét, és azt nem lehet másként, mint hittel, szeretettel – és vidáman! Ha pedig feszült és ideges vagyok, eljövök és szüretelem rózsaszirmot ott, ahol a nemzet szíve dobog.
Mert Székelyföldön még dobog.