Tombol a nyár, ez az évszak a nyaralásról, a kikapcsolódásról, az utazásokról szól, sokunk számára ez az a bizonyos „jutalomjáték”, amelyért az elmúlt egy évben gürcöltünk.
Ezt mindenki a maga módján éli meg és prezentálja a nyilvánosság előtt, ha éppen nem akarja titokban tartani. Nyilván a közösségi hálón azok vannak leginkább szem előtt, akik nagy feneket akarnak keríteni az egésznek. Megy is a képmutatás, a szó bármelyik értelmében. Igyekszünk a legjobb helyeken, a legjobb pózban, a legjobb fényben feltűnni, hadd lássa mindenki, hogy mennyire bejött nekünk az élet, hadd irigykedjenek ránk. Egy kicsit magunkért is tesszük, mert joggal érezzük, hogy ezt kiérdemeltük, ez kijár nekünk, megdolgoztunk rendesen a jutalomért. És amíg meg tudunk maradni a jóízlés határain belül, nincs is ezzel az égvilágon semmi baj.

Megadatik nekünk, hogy eltöltsünk néhány évtizedet ezen a világon, tudva, hogy egyszer úgyis minden véget ér, kivonnak a forgalomból, megszűnünk létezni. Jön a „porrá leszünk”, a kémiai lebomlás, és a legtöbb esetben csak idő kérdése, hogy azt is elfelejtsék, hogy valaha léteztünk. Ha van hitünk, akkor lehet egy másféle folytatásban reménykedni, bár ijesztő nem tudni biztosan, hogy az isteni döntés alapján vajon felküldenek-e minket a csudajó világba üdvözülni, vagy leküldenek abba másik túlvilági állapotba, ahol iszonyú szenvedés vár ránk, míg világ a világ. Nyilván abban reménykedünk, hogy a Mindenható a végén igazságot teremt, és megkapjuk az elégtételt mindazon évek után, amelyeket ebben a végtelenül kiegyensúlyozatlan, zsigerig igazságtalan világban eltöltöttünk.
És mintha nem lenne elég a magunk gondja, közben azzal is ijesztgetnek, hogy a vég talán jóval közelebb van, mint gondolnánk, de persze biztatnak is, hogy a papír szívószálakkal, meg a villany időközönkénti lekapcsolásával megmenthetjük a világot. Pedig szerintem nem a nejlonszatyrok, és nem a marhák bélgáza fogják elpusztítani ezt a világot. Elég például, ha belénk csapódik egy aszteroida, vagy kicsit jobban „bedől” ez a földgolyó, már más szögből éri a Nap, hogy aztán a nap egyik felében halálra fagyjunk, a másikban meg hamuvá perzselődjünk.
És mi van, ha egy eddig ismeretlen, hatalmas erő jókedvében vagy unalmában egy icike-picikét arrébb pöccinti ezt a golyóbist? Az lenne az igazi megsemmisülés, a totális pusztulás, amikor együtt vesz el minden, amit ez az önző, gyarló, máskor meg zseniális homo sapiens valaha is teremtett. Együtt tűnne el ebből a világból minden, ami valaha is létezett, kezdve a leggyalázatosabb emberi tettel, a legirtózatosabb találmánnyal, és zárva a legnemesebb emberi cselekedettel és a legnagyszerűbb értékkel.
Elfogadjuk vagy sem, de csillagászati mértékkel nézve jelentéktelen kis lények vagyunk, akik talán a kelleténél nagyobb patáliát csapva töltjük el azt a kis időt, ami kijár nekünk ezen a golyóbison. Porszem vagyunk, születésünkkel együtt kapjuk a halál 100 százalékos bizonyosságát is, és ezzel együtt is kell élnünk. De amíg üt az a bizonyos óra, nem muszáj tétlenkedni. Tennivaló bőven akad, de mindezek mellett ne feledjük el a legfontosabbat: kiélvezni azt a létet, ami megadatott nekünk. Igen, azt a porszemnyit is…