Fiúgyermeket nevelő családok körében jó eséllyel ismerős Villám McQueen, a Verdák című animációs film főszereplője és Kipufogó-fürdő története. A 2006-os alkotás első részében a fiatal, becsvágyó versenyautó hírnévről és dicsőségről álmodik, minden vágya, hogy megnyerje a Szelep Kupát, a kaliforniai versenyre tartva azonban legurul az őt szállító teherautóról és a legendás 66-os út mentén fekvő álmos, poros kisvárosban találja magát. Aztán Kipufogó-fürdő négykerekű lakói komótos életükkel és kedvességükkel rádöbbentik McQueent, hogy van jobb élet is az ő túlpörgetett, magas oktánszámon űzött száguldozásán kívül, és hogy az élet nem a célba érésről, hanem az odáig vezető útról szól… Vagy ahogy ezt az egyik öreg járgány találóan elduruzsolja: „az autók nem letudni akarták a sztráda megépülése előtti, sivatagban kanyargó utat, hanem jól érezni magukat útközben”. Én is ebből a filmből kölcsönzöm, valahányszor útra kelünk a családdal, az „autókázunk” kifejezést, ami épp ezt az időtlen, ráérős utazást takarja számomra. 
Infrastruktúránk pedig jócskán tesz annak érdekébe, hogy még a célba érés előtt lehetőségünk legyen megélni az utazás minden pillanatát. Hiába írja ugyanis a navigációs rendszer, hogy 5 óra 40 perc a tengerparti szálláshely, az ortodox pünkösdi hosszú hétvége utolsó napján simán lehet abból tíz óra is, ha a Duna Borcea-ága feletti híd helyreállítási munkálatainak elvégzése érdekében amúgy is egy-egy sávosra szűkülő autópálya mindkét sávját a főváros irányába nyitják meg, a Konstancára tartókat pedig elterelik. De nem kell ilyen messze indulni, hogy hosszú perceken keresztül alkalmunk legyen megélni az utazás szépségét és csodálni a tájat, hiszen egy-egy sajnálatos közlekedési baleset órákra lebéníthatja a forgalmat, és egy sáncba borult teherautó kiemelése miatt akár két órát is álldogálhatunk, amíg kijutunk Piricskére. Közben pedig a környezetünk védelmét szem előtt tartóként is hálásak lehetünk, hogy még mindig a jó öreg dízelmotor pöfög alattunk, és nem kell attól tartanunk, hogy lemerül az elektromos autónk. Persze, tudom, balesetek sajnos máshol is történnek, amerikai soksávos autópályán is araszoltunk már dugóban, de valahogy biztatóbbnak látnám a helyzetet, ha ilyen esetben lenne pár alternatív útvonal.
Vasúton sem sietős nálunk. Kedd este például hat és fél órát várakozott a Bukarest–Budapest között közlekedő nemzetközi járat, mert lerobbant a mozdony, és végül majdnem hétórás késéssel érkezett meg Aradra. A Brassói reptér kálváriáját pedig már nem is említem, olvashattunk róla eleget a diadalmas megnyitás óta.
És hogy ott vagyunk-e már? Bizonyosan állíthatom: ott, ahol a part szakad. Mert szabadság alatt, kényelmes, kirándulós üzemmódban, barkochbázva, piros autókat számolva, vagy kedvenc zenéinket hallgatva szívesen autókázgatunk, de munkaügyben, találkozóra, tárgyalásra, reptérre vagy orvoshoz sietve már kevésbé ilyen komótos a tempó.