Reggel kiléptem az utcára, éreztem, hogy hűvösebb van, mint szokott, láttam, hogy a szokásosnál nagyobb a forgalom. Persze, jutott eszembe, hiszen elkezdődött az iskola, csalhatatlan jele annak, hogy véget ért a nyár. Nem a 35 fok körüli hőséget sírom vissza. De mégis valami hiányzik. Ha engem kérdeznek, a nyár után nem rögtön az ősz következik: a kettő között akad pár hét, amikor még viszonylag meleg van, süt a nap, ez a nosztalgia időszaka. Ilyenkor halványulnak a nyaralás emlékképei, de még elég elevenek ahhoz, hogy refrénként visszatérjenek gondolataink közé és elég muníciót adjanak a hétköznapok átvészelésére. 

A Kolozsvári Magyar Napokon nyaraltam idén is. A fesztiválon, amelynek van szellemisége, amely egyszerre kortárs, erdélyi és befogadó. Ebben tizenhét éve nincs változás. Jövőre válik nagykorúvá a rendezvény, de eddig is bizonyította: lehet rá számítani. Ahogy minden évben, most is képviseltette magát gyakorlatilag a teljes magyar nemzet. Már az is megszokottnak számít, hogy a székelyföldi és pesti ismerősök itt találkoznak. A rendezvénysorozat idei jelmondata is telitalálat volt: Tárt kapukkal.

Lehet azt mondani persze, hogy nincs ebben semmi rendkívüli vagy újdonság. Bizonyos szempontból ez igaz is. De akad más szempont is. A közéleti rögvalóságé. Áprilisban Magyarországon választásokat tartottak. Ami azzal jár, hogy a különböző politikai táborok szimpatizánsai kígyót-békát kiabálnak egymásra a közösségi oldalak kommentmezőin, ráadásul kedvenc politikusaik adják is a lovat alájuk rendesen. Az ember azt hinné, hogy ha vége a választásoknak, akkor pár hét alatt véget ér a túlfűtött időszak, mindenki levonja a tanulságokat, és az élet megy tovább. Legalábbis ez lenne egy viszonylag normálisnak mondható demokráciában, ahol a politikai csörte addig foglalkoztatja a lakosságot, ameddig a választások véget nem érnek. Ennek azonban nyomát sem látni. A szekértáborok közötti ellentét nemhogy csökkent volna, hanem még tovább nőtt. A valóságot mindenki a saját szája íze szerint értelmezi, a teljesen párhuzamos értelmezési keretek, úgy tűnik, a végtelenben sem találkoznak.

Miután a világhálónak hála a kommunikációs tér közös, nemcsak Magyarországon van ez így, hanem nálunk, Erdélyben is. És hiába hangzik el kocsmaasztal mellett, hogy az egymás kölcsönös utálata igazából senkinek sem jó, az a válasz erre, hogy „de ők is gyűlölködnek”. Sőt, „ők sokkal jobban gyűlölködnek”. Pedig nem nehéz belátni, hogy a több tízmillió főt számláló nemzetekhez képest mi, magyarok létszámban meglehetősen kevesek vagyunk. Nézetem szerint túl kevesen is ahhoz, hogy megengedjük magunknak az állandó gyűlölködés luxusát.

Ez az a kontextus tehát, amelyben a Kolozsvári Magyar Napok befogadó szellemisége felértékelődik. Azzal, hogy az új magyar kormány előtt is szélesre tárták a kincses város kapuit, a rendezvény szervezői gesztust gyakoroltak. Mégpedig a normalitás gesztusát. Nem arról van szó, hogy kritikátlanul szeretnünk kell egymást, vagy ellenérvek nélkül fogadjuk el mások nézeteit. De az talán elvárható, hogy legalább szóba álljunk egymással. Rázhatjuk egymás felé az öklünket is, persze, de mit érünk el vele?

Ezért siratom egy kicsit a nyarat, mert legalább rövid ideig olyasmit adott, amire nagy szüksége van megtépázott idegrendszerű népünknek. Reményt.