Bő egy hete valósággal berobbant a nemzetközi köztudatba egy minisorozat, azóta több mint hetven országban már legalább 30 millióan megnézték a Kamaszokat. Tévéműsorok, cikkek, vélemények sokasága szuperlatívuszokban beszél az egyik népszerű streamingadón látható brit sorozatról, amely sok szempontból is rendhagyó és kivételes, a témája pedig odavág, beszippant és napokig nem engedi a nézőt.  
Egy hete kavarognak bennem is a gondolatok, és azt hiszem, anélkül, hogy lelőném a poént, vagy modernebb nyelvezettel élve szpojlereznék, megoszthatok ezekből néhányat. Szóval nem filmkritika következik (ahhoz nem is értek), csak a hihetetlenül erős alkotás benyomásainak vázlata. Amely egy kérdés köré fűzhető fel: mit tudunk róluk, a kamaszokról, azon kívül, hogy gyakran – enyhén szólva is – elég nehéz velük?  

Tudjuk-e például, hogyan működik a kamaszagy? Hogy tizenéves korban még csak nagyjából 80 százalékban „van készen” az idegrendszer fejlődése, és éppen a homloklebeny van még alakulóban, amely a tervezésért, a beérkező ingerek elemzéséért, az érettebb gondolkodásért, a lehetőségek és kockázatok felméréséért „felel”. 
Tudjuk-e, hogy éppen ezért nem igazán várható el tőlük olyanfajta racionális gondolkodás, felelősségvállalás, ami felnőttkorban már természetes, annyira nem, mintha az alig totyogó kisgyermeket szalajtanánk a sarki boltba. Tudjuk-e tehát, hogy gyakran, amikor az eszükre próbálunk hatni szidással, prédikációval, meggyőzéssel, a lehetetlent várjuk el tőlük?
Tudjuk-e, hogy a serdülőnek az a legfőbb dolga, hogy integrálva a sok hatást, ami addig érte az életében, meg kell(ene) találnia önmagát, saját hangját és identitását? Ezért küzd, ezért próbálkozik, ezért lázad, ezért szegül szembe, ezért zuhan búskomorságba, ezért távolodik el időnként, mert ezt a célt másképp nem lehet elérni. Érzelmileg biztos szülői háttérrel a veszélyek elenyészők, de ha homok kerül a gépezetbe, akkor bármi is megtörténhet… Mert tudjuk-e, hogy az emberi élet során talán csak a csecsemőkorban ennyire „sérülékeny” az egyed agya?
Tudjuk-e, akarjuk-e tudni, hogy neki sem könnyű? Eligazodni a kortársak között, a „felnőttes” viselkedés vonzásában, a bimbódzó szexuális vágyak, párkapcsolatok világában, közben ott vannak a felnőttek elvárásai, ítéletei és a jövő, ami többnyire homályos és néha egyenesen ijesztő? Mindezt úgy, hogy jól tudjuk, jóval több helyről jóval többféle inger éri őket, mint a korábbi generációkat.
Tudunk-e arról, hogy számukra mit jelent nővé, férfivá válni, hogyan élik meg a csalódást, a kudarcot, a magányt, milyen húrokat pendít meg bennük a nemi érés? Merünk-e kibújni az ideológiai buborékunkból és szembenézni a tényekkel: hogy manapság végképp nem könnyű a szexuális identitásfejlődés útja, amikor toxikus TikTok-videók, internetes bántalmazás, a valóság és a virtuália kaotikus összefonódásában történik mindez.
Mit tudunk arról a világról, ahol életük jelentős része zajlik? Értjük-e, vagy legyintünk a virtuális világból érkező hatásokra, ahová – legyünk őszinték – használati utasítás nélkül engedjük be őket azzal, hogy kütyüket adunk a kezükbe, gyakorlatilag úgy, mintha jogosítvány, vezetői tudás nélkül csúcsidőben egy hatsávos autópályára kergetnék fel egy jó gyors járművel a kamaszunkat. Mit tudunk a „digitális jelbeszédről”, az emojikról, amik feldobhatják, de romba is dönthetik a kamasz világát?
Tudjuk-e, mit jelent számukra a halál? A kamasz öngyilkosságok jól példázzák, hogy ők közel sem fogják fel annyira végletesnek, mint mi, a fejlett homloklebennyel élő felnőttek, ráadásul ők játékaikban naponta ölnek, halnak, majd új életet szereznek és másnap folytatják ott, ahol abbahagyták…
Túléltük mi is. Mi igen, mert én írok, önök pedig olvasnak, és akik nem? És mi van azokkal, akiknek már a kamaszkorban megfeneklett vagy rossz irányt vett az életük? Mert mindig voltak ilyenek, legyünk őszinték. Vajon törvényszerű volt? Nem lehetett volna segíteni rajtuk?
Ma már jóval több információ áll rendelkezésre a kamaszok működéséről és az őket fenyegető veszélyekről. A kérdés az, hogy akarunk-e, tudunk-e élni ezzel a tudással.