„Aggasztják vajon a színházat az olvadó jégsapkák, az ökológiai pusztítás, a globális felmelegedés, a biológiai sokféleség masszív csökkenése, az óceánok szennyezettsége, az egyre gyakoribb erdőtüzek és a szélsőséges időjárási jelenségek? Lehetséges, hogy a színház az ökoszisztéma aktív részévé váljon?” – tette fel végleges válaszok nélküli kérdések sorát Theodórosz Terzopulosz görög színházigazgató, tanár és író a színház világnapjára megfogalmazott üzenetében, mert, mint írja, „a színház a megválaszolatlan kérdéseknek köszönhetően létezik és tartja fent magát”.
A színház világnapjára – amelyet ma, március 27-én tartanak – írt üzenet hagyomány, amellyel az üzenet szerzői nemcsak a színházat ünneplik, hanem annak társadalmi fontosságát is hangsúlyozzák. 1962 óta tart ez a hagyomány, amely egyeseknek kevésbé, másoknak annál inkább jelentős. Amellett, hogy különböző színháznépszerűsítő rendezvényeket szerveznek e napon, 1962 óta minden év márciusában a Nemzetközi Színházi Intézet közzétesz egy üzenetet, amelyet egy ismert színházcsináló személy fogalmaz meg. Tavaly például Jon Fosse norvég író, drámaíró volt az üzenet szerzője. Általánosságban írt a művészetről, nem csak a színházra vagy drámaírásra vonatkoztatva mondanivalóját, mondván: „A jó művészet a maga csodálatos eszközeivel képes vegyíteni az egyedit az egyetemessel. Engedi, hogy megértsük, mi az, ami különbözik tőlünk – mondhatni idegen – azzal, hogy univerzálisnak mutatja. Így a művészet képes áttörni a nyelv, a földrajz, az országok határait”, viszont, mint folytatja, „ez a szemlélet teljességgel szemben áll a világban túlságosan is elterjedt erőszakos konfliktusok gyakorlatával – mikor az emberek elmerülnek a romboló kísértésben, hogy kiirtsanak mindent, ami idegen, különleges és más. […] A háború és a művészet ellentétek, ahogy a háború és a béke is azok – ez ilyen egyszerű. A művészet béke.”

Az üzenetek visszakereshetők a Nemzetközi Színházi Intézet honlapján, és a rövid szövegeket olvasva érdekes látni, hogy 1962 óta, a különböző korszakokban megfogalmazott gondolatok más-más történésekre, társadalmi jelenségekre világítanak rá. Nem mennék visszább az időben, de ott van Peter Sellars amerikai rendező 2022-es üzenete, amely arra az időszakra emlékeztet, amikor online néztünk színházi előadásokat. Nevetséges és furcsa érzés volt a nappaliból, kanapén ülve, képernyőn nézni, hogy mi történik a színpadon, de még az is bizarrnak tűnt, amikor maszkban, egymástól távol, a nézőtérnek alig felét betöltve nézhettünk végig színdarabokat. „Nem arra van szükségünk, hogy szórakozzunk. Hanem arra, hogy összegyűljünk. Hogy kialakítsunk egy közös teret, és hogy fontos legyen nekünk ez a közös tér. Védett terekre van szükségük ahhoz, hogy meghallgathassuk és megérthessük egymást” – fogalmazott 2022-ben Peter Sellars, amikor már két éve tartott a világjárvány.
Tavalyelőtt Samiha Ayoub egyiptomi színművész arról írt, hogy minden drámaíró, rendező, színész, látványtervező, költő, zenész, koreográfus, technikus munkájával hozzájárul ahhoz, hogy a színpadon – ott és akkor, amikor egy előadás zajlik – létrehozzon valamit, ami azelőtt, hogy a színészek színpadra léptek volna, nem létezett. „Ez (…) megérdemel egy gondoskodó kezet, ami megtartja, egy mellkast, amihez odadőlhet, egy kedves szívet, ami szimpatizál vele, és egy józan elmét, ami megindokolja, hogy miért kell túlélni és menni tovább.”
Gondoljunk hát a saját színházainkra – azt írom, hogy sajátjainkra, mert úgy gondolom, hogy a színház a közösséghez tartozik, amely fenntartja. Gondoljunk hát a színházainkra, és becsüljük meg, ami a miénk.