„Jót s jól!” – jutott eszembe néhány napja Kazinczy Ferenc író, költő, a magyar nyelvújítás vezéregyéniségének mondása. Nem irodalmi előadáson, sem kulturális eseményen, hanem éppen terepmunkán voltunk fotós kollégámmal, amikor beugrott a szállóigeként használt bölcsesség. 
Már a szerkesztőség felé tartottunk, amikor mondta, a megemelt aknafedelekről is kellene fotót készítsen. Előző nap az egyik utcában láttam néhányat, így arra mentünk, hogy lefotózza. Közben morgolódtam, és előjött bennem: Bezzeg külföldön… 
Különben továbbra sem értem, hogy a néhány éve teljesen felújított útszakaszon miért süllyednek a csatornafedelek, illetve hogy az időnként megemeltek miért jutnak ugyancsak a korábbi sorsukra. Amikor egy-egy csatornatetőre autóval ráhajtok, nem hozzáértőként azon is gyakran elgondolkodom – persze miután már hálát adtam, hogy nem az autó kereke szakadt le –, hogy miért csattog, és ha bár helyenként nem kerülne az aknafedő alá csillapítóként illesztett gumitömlő-darab, akkor bizonyos útszakaszokon valami hasonló történne, mint a Kaposvár irányába vezető 67-es úton. Mondjuk, nem a Republic együttes dala szólna, hanem talán a „Jaj, de széles, jaj, de sáros az az út…” kezdetű népdal. 

Amúgy hálásak lehetünk a csatornafedelek megemeléséért, mert valóban bosszúságoktól kímélnek meg. Ugyan az említett fotózás helyszínén tényleg szépen szintre emelték, de amiért eszembe jutott Kazinczy mondása, az, hogy az egyik csatornatetőtől alig két méterre ott éktelenkedett egy mélyebb kátyú. Nem lehetett volna egyjárást betömni? – morfondíroztam, s közben megállapítottam, lehet, hogy az egy másik projekt része, de nem hiszem, hogy kétlapátnyi aszfalt ne jutott volna oda is. Talán csak hozzáállás kérdése. 
Ha nem is teljes erőbedobással, de egyes városainkban, falvainkban megkezdődtek a tavaszi takarítások. Sepregetnek a parkolókban, a körforgalmaknál, más helyeken pedig szemetet szednek, és mindeközben vannak, akik kidobják az autóból az használt papír zsebkendőt, a cigarettacsikket, vagy éppen szekérrel viszik a rozoga kanapét a mezőre. Holott hamarosan tavaszi lomtalanítások is lesznek.
Talán a nemtörődöm hozzáállás az, ami miatt sok infrastrukturális beruházás felemásra sikeredik, hamar tönkremegy. Megcsináljuk, de nem teljesen. Kijavítjuk, de nem véglegesen, és nem is vigyázunk rájuk. Mindenre van külön projekt, külön keret, külön felelős – csak épp az egység hiányzik. Pedig milyen egyszerű lenne a „jót s jól” elvét követni: ha már dolgozunk valamin, tegyük meg úgy, hogy hosszú távon is megállja a helyét.
A csatornafedelek és kátyúk példája apróságnak tűnhet, de úgy gondolom, hű lenyomata annak, ahogy a közös ügyeinkhez viszonyulunk. Meglátásom szerint, ha mindenki egy kicsivel többet törődne a minőséggel, ha nemcsak az elvégzett munka kipipálása lenne a cél, hanem a valódi megoldás, akkor talán nem kellene évről évre ugyanazokkal a problémákkal küzdenünk.