A tavaly év végi érvénytelenített elnökválasztás másnapjától mindmáig nem lehet úgy hazai újságot (portált, műsort stb.) kinyitni, hogy inkább előbb, mint utóbb elő ne türemkedjen belőle egy kitérdesedett állandósult szókapcsolat, vagy annak valamelyik permutációja: a társadalmi feszültség. Úgy gondolom, egyáltalán nem alaptalanul, illetve kötözködni sem áll szándékomban – ha már a véleményformálók és a közvélekedés ennyire egymásba habarodott a téma kapcsán, felőlem kezeljük evidenciaként, hogy az emberek idegesek (ingerültek, kiábrándultak, dühösek, feltüzeltek etc.) Amit én ebben bosszantónak találok, az, hogy a jelenséget eleve politikai regiszterben tálalják és értelmezik. Mint a kezdőmondatban is jeleztem, van egy ki nem mondott, de lebegtetett egyetértés a tekintetben, hogy ez a bizonyos társadalmi feszültség eredője a tavalyi választások alakulása, végpontja pedig az idei választások lezárulta. Holott azt sejtetni, hogy a negatív közhangulat egyetlen esemény vagy eseménysor következménye, és amint az a végéhez ér, azon nyomban elfüstöl, bántó leegyszerűsítése a jelenségnek. Nem tudok róla, interdiszciplináris konszenzus született volna arról, hogy a társadalmi elégedetlenség tudományos mértékegysége az 1 választás… 
Engedtessék meg az előfeltevést: mivel hát az ember – tudnivaló – nem boldogságra született, elég sok mindentől lehet ideges. Mondok példát.

Öt év alatt eltűnt a társadalmi jólét fele. Azaz: 2020 és 2025 között átlagolva 44,75 százalékos drágulás következett be Romániában, de vannak árucikkek és szolgáltatások, amelyek ennél is jobban inflálódtak. Az élelmiszerek terén a drágulás 49,23 százalékos. Vagyis ötéves viszonylatban a tényállás az, hogy ma egy kenyér helyett felet adnak a pénzünkért, egy kiló cukor helyett 50 dekát, egy liter tej helyett fél litert, és hogy egész helyett nem fél tojást, az csak a tojás sajátos csomagolási viszonyainak tudható be. De nézzük tételesen: a kenyér ma 55,2, a gyümölcs 53,98, a marhahús 48,58, a disznóhús 40,7, a friss hal 63,27, a tehéntej 42,54, a cukor 63,25, a sör 47,46 százalékkal kerül többe, mint pár évvel ezelőtt. Az adatok az Országos Statisztikai Intézettől származnak, az egyik vezető román napilap kérte ki őket. A vásárlói kosár súlytalanná válásából sok következtetést lehet levonni, egyik, hogy 2025-ben ne együnk cukros halat, a másik, hogy a választások körüli felháborodás talán nem kiváltója, csak szimptómája az általános elégedetlenségnek. De folytathatom: a mosószerek árcímkéje 61,15, a tisztálkodási szerek 60,29, a lábbeli 36,57, a ruhanemű 32,36 százalékponttal mutat magasabb számot. A mosatlan pizsamában a nappaliban való ücsörgés sem reális opció: a földgáz 84,49 százalékkal kerül ma többe, mint öt éve, az elektromos áram 39,79, a hőenergia 50,9 százalékkal – olyan körülmények között, hogy a kormány 2021-ben ársapkát állapított meg az áram- és gázszolgáltatók számára, hogy ne szálljanak el teljesen az energiaárak, az intézkedést az áram tekintetében legutóbb 2025 júliusáig, a gáz tekintetében 2026 áprilisáig hosszabbították meg. A víz- és csatornaszolgáltatás, illetve a köztisztasági szolgáltatás díja legalább nem lacafacázott, 90,7 százalékkal mondhatni megduplázódott, miközben az üzemanyagárak átlagosan 44,39 százalékkal nőttek. Mit hogy nőttek? Téridő-ugrást hajtottak végre, a bérek pedig minden igyekezet mellett is legfeljebb csak lihegnek a sprintelő árak nyomában.
Lehet azt mondani, hogy az életszínvonal viszont nem csökkent jelentősen. Ebben van is igazság, mint ahogy abban is, hogy a benzinkutakon nem tankol kevesebb autó, a szupermarketek kasszáinál nem rövidebbek a sorok. A fogyasztói társadalom nem változott fél évtized alatt szemlélődő társadalommá, a gázolaj és a főzőkolbász nem került hátrébb az értéktárban. És az is igaz, hogy lehetne sokkal rosszabb is – de vigasznak sovány.
Ha az asztalról levesszük annak perspektíváját, hogy munkával, tanulással, szorgalommal, fegyelemmel, kitartással, áldással, szerencsével és így tovább jobb helyzetet teremthetünk magunk és szeretteink számára, mint amilyenben most vagyunk, akkor ne csodálkozzunk rajta, hogy az emberek feszültek lesznek. Amikor a legkisebb királyfi egyetlen opciója a családalapításra a hétfejű sárkány – ott már olyan történelmi narratívák köszönnek vissza, olyan reflexek élednek fel, amelyeket – közmegegyezéssel, tevőlegesen – korábban gödörbe löktünk és meszet szórtunk rá.
Társadalomtudományi szempontból nyilván ez is ugyanolyan nonszensz, de engem elgondolkodtat: ha továbbra sem a realitás talaján fogant reményt nevezzük ki az emberek kollektív lelkiállapotának mértékegységeként, a következő öt év statisztikája sokkal elkeserítőbb lesz. És korántsem csak a mosószerárak tekintetében.