Anyukák, nagymamák rettegett kérdése a címben szereplő mondat, hiszen a családtagok életkorától, habitusától függően a válasz lehet vállrándítás vagy „Nekem mindegy!”, „Nem tudom!”, szerencsésebb esetben az a pár kedvenc étel egyike, amely a család másik felének a könyökén jön ki, vagy épp szezonális zöldséget nyomokban sem tartalmazó, egészségtelen eledel. Ha pedig nem kérdezünk, csak a saját fejünk után egy-egy TikTokon látott videó alapján rittyentünk egy könnyű, gyors, mutatós és ínycsiklandó fogást (ami egyébként csak a videót nézve könnyű, gyors, mutatós és ínycsiklandó), akkor általában fintorgás, legörbülő száj és sok maradék lesz a jutalmunk. Azt hiszem, kijelenthetjük: attól kezdve, hogy gyermekünk a világra jön, az egyik kardinális kérdés, hogy mikor, mit és mennyit eszik, az ezen való aggódás  a mindennapi kenyerük az édesanyáknak.

Azzal, hogy vannak országok, ahol az oktatás megszervezésekor is gondoltak az evésre mint alapvető emberi szükségletre, először külföldi cserediákként találkoztam. Az első élmény olyan volt, mint a filmekben, mert ebédidőben tényleg az egész iskola levonult a menzára, és választott az A vagy B menüből kedvére, hogy a délután további részében ne korgó gyomorral üljön a tanórákon.

Nálunk a diákok étkeztetése az elmúlt, mondjuk, harminc évben valamiért megrekedt a napközik és a bentlakások szintjén – mintha más levegővel élne! –, és csak az utóbbi években jöttek rá a döntéshozók, hogy az iskolaelhagyás ellen az étkeztetés biztosításával is fel lehetne lépni. Nézem a nemrég indult Egészséges étkezés program során készült fotókat: kis, henger alakú dobozban húsleves gyöngyözik csigatésztával, mellette osztott dobozban csirkemell ropogós bundában és petrezselymes krumpli. Nem nagy adag, de arra épp elég, hogy a délelőtti tanítás során elfáradt diák új erőre kapjon. A program egyelőre a megye alig harminc iskolájában érhető el – a diákok többsége még most is cseppmentesen záródó műanyag dobozban viszi magának az elemózsiát. És itt nem az elemisekre gondolok, akik általában a déli órákban szabadulnak, vagy ha nem, mert a szüleik délutáni oktatást is igényeltek, akkor a tanító nénivel együtt mennek ebédelni valamelyik napi menüs étterembe, hanem az 5–8. osztályosokra és a középiskolásokra, akik nemritkán háromig, négyig ülnek az iskolapadban. Azzal, amit otthonról vittek, vagy nem vittek – senki sem kérdezi.

Olvasom a kommenteket, amelyek szerint pénzpazarlás, úri huncutság a Tej-kifli és az Egészséges étkezés program, mert a kapott élelem silány minőségű, és amúgy is, mindenki kijárta az iskolát zsíros kenyérrel. Meggyőződésem, hogy az ilyen kommentelő nem látott még tejjel, joghurttal az iskolaudvaron koccintó kisdiákokat a program egyéves kihagyás utáni újraindításakor. És tény, hogy az úgynevezett iskolás keksz valóban ehetetlen volt, de még a sokat szidott kifliből is sülhetett finom bundás kenyér, vagy készülhetett hot dog. A Romániai Szabad Európa Rádió pedig azt is kiszámolta, hogy a kormány 12,5 millió lejt takarít meg minden héten, amikor nem biztosítja a gyümölcsöt-tejet-kiflit a diákoknak, és tízmillió lejt, ha a Meleg ebéd kísérleti programot váltó Egészséges étkezés programban részt vevő 450 ezer diák marad éhesen. Pedig éhesen nem lehet figyelni, és nem lehet tanulni sem. És ez egyaránt igaz azokra, akik félő, hogy lemorzsolódnak, és azokra is, akiknél otthon tele hűtő. Ezért bízom benne, hogy ha a tanügyi rendszert nem is sikerült megreformálni, és az óraszámot csökkenteni, legalább az energetikai korszerűsítési, a tornaterem, bölcsőde és uszodaépítési hullámot egy kantinépítési hullám fogja követni, és helyben készült ételekkel, fölösleges egyszer használatos műanyag dobozok nélkül részesülhet mindenki meleg ebédben – a család anyagi helyzete függvényében ingyen vagy hozzájárulással. És akkor nekem is kevesebbszer kell feltennem a címben szereplő rettegett kérdést.