A polgári családi házak dísze volt hajdanán a zongora. Régen is – akárcsak manapság – szerették az emberek a zenét, így megkeresték és megtalálták a módját annak, hogy zenét hallgathassanak. Ennek egyik módja a zongora beszerzése és a hangszeren való játszás megtanulása volt, az ifjaknak illett némi jártasságot tanúsítani a zenében, sokat javított társadalmi megítélésükön, ha kottát olvastak és valamilyen hangszeren játszottak. Nagy választék nem volt, így a tisztes úri házaknak maradt a zongora és a hegedű, netán a cselló, de a vonós hangszereken nehezebb volt elsajátítani a játékot, később tapasztalta meg a muzsikát tanuló nebuló a sikerélményt. De az iparosokhoz, tisztviselők, gazdák körében is dívott a muzsikálás, tangóharmonika, klarinét, citera akadt több háztartásban is, s ha nem kottából, de hallás után elsajátították megszólaltatásuk tudományát és eljátszottak pár, az adott időben divatos nótát. Aztán sorra jelentek meg újabb muzsikáló gépek, szerkezetek: a tölcséres gramofon, a bakelitkorongokat forgató lemezjátszó, a rádió, majd a televízió és az orsós magnó, a nyolcvanas években a kazettás magnó tarolt, majd villámgyorsan leváltotta mindet a hordozható CD-lejátszó, amit a maga rendjén feledésbe meríttettek a különböző zenelejátszó kütyük, végül valamennyit felülírta a minden elképzelhető és elképzelhetetlen funkcióval ellátott mobiltelefon.

A gramofon és a rádió megjelenése óta mintha fölöslegessé vált volna a kottaismeret és a zenetanulás, a szórakozáshoz szükséges zenét, muzsikát immár ezek hiányában is elő lehetett teremteni, a legújabb világslágerek és a legkedveltebb nóták úgy is megszólaltak, ha a zenekedvelő nem tudott muzsikálni, a jókedvhez elég volt énekelni a hangszóróból harsogó zenére. Még sok régi polgári otthonban megvan a zongora. Szalonzongora vagy pianínó. Mindkettő nagyjából ugyanazt tudja, ugyanazt az élményt nyújtja a rajta játszónak és hallgatóságának egyaránt. De egyre kevesebb helyen szólaltatják meg a térigényes hangszert, mert a zenei igényt sok más eszköz révén kielégítik tulajdonosaik. Nem válnak meg tőle, mert a szülőkhöz, nagyszülőkhöz fűződő emlékeket testesíti meg, akárcsak a kedvenc komód, lámpaernyő vagy fényképalbum. A hangszert nem használó, de még hozzá görcsösen ragaszkodó generáció tagjai is lassan kihalnak, a mai harmincasok és még fiatalabbak a megváltozott életfeltételek és életritmus okán kevésbé kötődnek egy helyhez – településhez, házhoz – vagy berendezési tárgyhoz, mint az előttük járó generációk tagjai, a mobilisabb életvitelnek pedig nem lehet része sem a zongora, sem a nagyi kredence, sem az évtizedeken át összegyűjtött könyvtár. Mindezek fölöslegessé válnak. Pedig a hangszerek összehozták az embereket: gondoljunk csak a zongora köré gyűlt családra vagy a házibulikban, netán tábortűz mellett a gitár- vagy harmonikakísérettel elénekelt közös dalolásokra.
Ma egymagunkban hallgatjuk a telefonon a zenét, s ha dalolni vagy dudorászni kezdünk rá, még hülyének is néznek. Közösségi élményt már csak az egyre ritkább és szűk körűbb táncos alkalmak vagy a koncertek nyújtanak. A zongora már valóban csak dísz a legtöbb helyen. Nem más, mint egy térigényes bútordarab, ami éppen megfelel telefontartónak.