Megkértem a mesterséges intelligenciát, gyűjtsön össze olyan élményeket, amelyeket egyszer az életben át kell élnünk. Ezek között számos olyan volt, ami az én olvasatomban egyszerűen pénzkérdés. Ilyen az északi fény megtekintése, szafari Afrikában, a Machu Picchu bejárása, a Grand Canyon meglátogatása, a piramisok megtekintése Egyiptomban, Japán a cseresznyevirágzás idején, a velencei karnevál, egy világhírű koncert élőben, operaelőadás egy híres operaházban, egy olimpia vagy labdarúgó-világbajnokság helyszíni megtekintése, Shakespeare-előadás a Globe Színházban, a Louvre vagy a Vatikáni Múzeum bejárása. Aztán vannak, amelyekhez a pénzen kívül kell némi elszántság, kilépés a komfortzónából, ügyesség és bátorság is. Ilyen a Transzfogarasi út végigautózása, zarándoklat az El Caminón, az ejtőernyős ugrás, siklóernyőzés vagy bungee jumping, vadvízi rafting, búvárkodás korallzátonynál, többnapos túra sátorral és egy maraton lefutása. Aztán vannak olyanok, amelyek bárki számára elérhetők, mégis örök érvényű emlékként vésődnek be életünkbe: napfelkelte egy hegycsúcson, csillaghullás figyelése fényszennyezéstől mentes helyen, saját fa ültetése, egy idegen nyelv megtanulása, önkénteskedés egy fontos ügyért, egy hónap digitális detox vagy napfelkeltéig tartó mély beszélgetés valakivel. 

Tehát itt a kínálat, lehet csemegézni. A bakancslista azért jutott eszembe, mert ahogy nőnek a gyermekeim, úgy sorolják az egyre távolabbi és egyre drágább célpontokat a Forma–1-es futamtól kezdve Legolandig, attól függően, hogy milyen irányba alakul az érdeklődési körük, vagy hogy a barátaik épp merre jártak. S talán nem is az a legérdekesebb, hogy mennyibe kerülnek ezek az álmok (bár még az átlagbérből is aligha megvalósíthatók, nemhogy a minimálból), hanem az, hogy ma már szinte kötelességünknek érezzük összegyűjteni őket. Mintha az élet értékét az adná, hány helyen jártunk, hány gombostűt tűztünk fel a szobánk falán a térképre, s hány fényképet készítettünk a kötelező látványosságok előtt. Ahogy görgetünk a közösségi oldalakon, csupa olyan ismerősöket és ismeretleneket látunk, akik éppen életük élményét élik – minden héten egy újat. És miközben nézzük őket, észrevétlenül feljebb csúszik a saját mércénk is.

Gyermekként nekünk elég volt egy sátor a legközelebbi tónál, nyaralás a tengernél, egy-két belföldi vagy külföldi célpont. Nem azért, mert szerényebbek vagy szegényebbek voltunk, hanem mert nem tudtuk, miről maradunk le. Ma viszont a telefon képernyője néhány perc alatt megmutatja, hogy valaki éppen Izlandon nézi az északi fényt, más a Maldív-szigeteken búvárkodik, a harmadik pedig helikopterrel érkezik egy hegyi hotelbe. Nem csoda, hogy a „jó lenne” lassan „ezt egyszer muszáj”-já válik. Persze kellenek jól meghatározott célok, és álmok is, de nem árt, ha ezek reálisak, elérhetők, és fontos, hogy ne érezzük kevesebbnek magunkat attól, ha nincs valamennyi kipipálva. Mert a bakancslisták a végtelenig folytathatók: mindig lesz egy új ország, egy drágább élmény, egy exkluzívabb kaland, amiért dolgozhatunk látástól vakulásig. Ezért a kérdés nem az, hogy mennyi mindent kellene még átélnünk, hanem az, hogy mikor mondjuk azt: ennyi éppen elég, nem veszítünk semmit, és nem maradunk le semmiről.