Ha népszokásokról és hagyományokról beszélünk, legtöbbször babonás szokások, az évszakok egyes napjaihoz vagy napfordulókhoz kötött cselekvések és egy-egy helyi legendához, meséhez kapcsolódó esemény jut az eszünkbe. Tudjuk és érezzük, hogy ezeknek a szokásoknak a jelentős része kikopott már a köztudatból, elfelejtjük a nagyszülőktől hallott történeteket, vagy épp ők felejtették elmesélni azokat nekünk. A szomorú valósághoz tartozik az, hogy a hagyományaink ápolása – bár vannak erre vonatkozóan sikeres megmozdulások – kezdett „kimenni a divatból”. Magas térdemeléssel.
Egyszer arról beszélgettem Vida Gáborral, hogy a nyelvhasználatunk mennyire redukálódik, elkopnak a nem szokványos kifejezéseink, és helyüket átveszik azok a szavak, amelyek akár több nemzet számára is egyezményesen érthetőek. És hogy ez nem feltétlenül gond. Több angol, román, német kifejezést használunk és használnak az írók, költők is, ezzel kiírva az irodalomból a regionálisan vagy kisebb közösségekben használt szavakat, szóösszetételeket. A nyelv, ahogyan a szokásaink is, folyamatosan alakul, fejlődik, jó vagy rossz irányba, és nem könnyű felvenni ezzel a harcot. A századfordulón már mosolyogva beszéltek a spájzból előpakolt früstökről, és hogy miért lett a pánkóból szász fánk, azt meg miként tette csörögévé a székelység. Csakhogy sokkal nagyobb méreteket öltött ez a változás, mint azt ép ésszel követni lehetne.

A dilemma ebben a helyzetben is felmerül, hiszen a változásoknak teret kell engedni, de mi lesz az a mérce, ami alapján elválasztjuk a maradiságot attól, hogy ha nem is teljesen, de hátat fordítunk az eddigi értékek némelyikének? Lehet, hogy ez is csak annyira lesz szörnyű, mint arról olvasni, hogy kihalt egy újabb állatfaj Ausztráliában, vagy hogy ismét lángra kapott egy őserdő? A pillanatnyi megdöbbenésen túl aligha lovalja bele magát az ember, hogy elmélyedjen a probléma súlyosságában. Már ha ezek súlyosnak számítanak neki, hiszen vannak égetőbb problémák annál, mint azon rágódni, hogy ügyeskedőnek vagy smekkernek nevezzük azt, aki közpénzen szedi meg magát, és csak hitegeti a népet – fölöslegesen. Mindezek ellenére szkeptikus vagyok.
A kultúrák összefolyása és összemosása sok esetben lehet példa az élhető sokszínűségre és az erősebb közösségalkotásra, míg ellentéte a beltenyészetre, visszamaradásra.
Ha más szűrőn át vizsgálom, csak hígulni és kiveszni látom a szokásokat, hagyományokat, nyelvet más nemzeteknél is. Az összemosódás miatt semmi nem marad egyedi, elkenődnek a részletek. Kiderül, hogy a magyar népmesék fele nem is annyira magyar, a szláv néptánc sem annyira szláv, és a pánkó is egy németalföldi eledel. Az udvarhelyszéki kicsit keveredik a marosszékivel, de ha már tánc, inkább a dzsessz meg a csacsacsa, mert nem olyan „szokványos”. Szegény nyelvet már nem is említem, internacionális hasznát, hogy hosszúra kinyújtva mindenhol érvényesül vele az ember fia‑lánya.
Persze belegondolni se szeretnék, hogy pánkó nélkül milyen lenne az élet. Magas térdemeléssel futnék valakitől receptet kérni.