A ’kettő-nulla-kettő-hat’-tal még barátkozik a szem. Minden utcai dekoráció, reklám, plakát és műsor e körül a négyjegyű szám körül forog, holott tulajdonképpen nem történt más, mint az 5-ös szám 6-ossá változása a laptop kijelzőjének jobb alsó sarkában. Mégis, a világ hajlamos trombitaszóval, fogadalmakkal, rituálékkal és durrogó fényekkel nagyítani százszorosára ezt a pillanatot. 
Valaminek a vége mindig valami újat ígér. Itt a lehetőség elindulni valami más, valami jobb, valami sikeresebb felé. A szilveszter előtti napokat buzgó manifesztáció lengi körül, amely mindenki számára máshogy néz ki. Van, aki a „mindfulness” jegyében összeírja, hogy 
mi mindent ért el az adott évben, és ennek alapján listát állít a következő évi célokról. Elhivatottabban dolgozni. Vagy épp kevesebbet. A családdal tölteni időt. Elutazni Thaiföldre. Leadni tíz kilót. Beiratkozni a könyvtárba. A fogadalmak kijelölnek bizonyos új irányokat, amelyek mentén az ember elképzelheti az előtte álló időszakot. 
Mások rituálékkal vonzzák be a szerencséjüket. Ezotéria, jóslatok, babonák, népi, misztikus és spirituális gyakorlatok segítenek eligazodni annak, aki hisz bennük. Az egyik barátnőm például tíz cédulára írja fel tíz elérendő célját a jövő évre, és az év utolsó tíz napjának mindegyikén találomra eléget egyet, ezzel szimbolikusan a gondviselésre bízva őket. Kivéve az utolsót, amely szilveszter éjszakájára marad: ezt kibontja és elolvassa, és magára kell vállalnia a megvalósítást. 

Bár legtöbbünk nem hajt végre ilyen különleges akciókat, tudatosan vagy egyszerűen csak megszokásból is részt vesz valamilyen szerencsehozó ceremóniában – jusson eszünkbe a lencsefőzelék, a halsütés vagy egyáltalán az éjféli pezsgő és visszaszámlálás hagyománya.
Ezek a szimbolikus gesztusok átszövik az ünnepi vacsora fogásaitól kezdve a dekorációkon át a nagyáruházak kirakatait – december 31-ig a bulikellékek, január 1-től pedig hirtelen a fitneszrészlegeken kezdődő akciók, a „veganuary” szakácskönyvek, a megújulás pszichológiája, naptárak és ezerféle határidőnapló. Minden azt üzeni: ITT AZ IDŐ, most vagy soha!
A 2024-ből 25-be forduló szilveszter éjjelén minden eszközt megragadtam, hogy bebiztosítsam magam: éjfélkor tizenkét kívánságért tizenkét szőlőszemet ettem, volt lencse, asztal alatt átbújás, és még egy pakli jóskártyát is szereztem, amivel aztán egy budapesti kocsmában kötöttem ki.
A bulizók jó része „valódi” látnoknak hitt, így azon az éjszakán végül a magamé helyett mások jövőjét fejtegettem hajnalig. Az asztalunk előtt hosszú sorban várták a legkülönbözőbb korú, nemzetiségű és nyelvű emberek, hogy megtudják, mit hoz nekik 2025. Megdöbbentő komolysággal fogadták az olvasataim, egyesek ámuldozva visszakérdeztek, mások hosszan hálálkodtak, hogy felnyitottam a szemüket.
Az élmény arra világított rá, hogy minden babona, rituálé és listakészítés tulajdonképpen ugyanazt a célt szolgálja: a bizonytalanság csillapítását.
Az Új mindig ismeretlen, az ismeretlen mindig egy kicsit ijesztő. Görcsösen keressük hozzá az útmutatást, még mielőtt egyáltalán elkezdődik, jelzéseket magyarázunk mindenbe, és reménykedünk, hogy a helyes irányba vezetnek majd.
Habár szórakoztató egy-egy ártalmatlan szokás kipróbálása, az a társadalmi nyomás, amely körüllengi az „új kezdetet”, sokak számára megterhelő. Január elseje azonban csak egy dátum, emberi lelemény, amelyet emberi hagyományok tettek jelentőssé, és mára persze jól eladható termékké is.
Idén éppen ezért sem vetettem kártyát, nem tettem fogadalmat, és még a lencselevesből is csak a csülköt ettem ki. December 31-e és január 1-e semmivel sem különlegesebb, mint március 16-a vagy szeptember 4-e, mondjuk. Ugyanolyan mértékben tartogatják a megújulás, a változás lehetőségét, mint az év összes többi napja.
Saját magunknak szabunk fölösleges korlátokat, ha januárra limitáljuk az elindulást egy jobb irányba. A változás és fejlődés nem időhöz kötött. Akkor történik meg, amikor készen állunk rá, hiszen nem naptárakban vagy tűzijátékokban, hanem magunkban kezdődik el.