Időnként fájóan hiányzik a vasárnapi rituálé. Gyermek, majd suhanc, aztán „aligférfivá” válásom meghatározó emléke. Két-háromezredmagammal igyekszem a városi stadionba, a helyi csapat, a Progres meccsére. Minden második gyermek hóna alatt labda. Van, akinél 18 lejes, ami egy-egy erőteljes lövés után kipukkadt lufi módjára, követhetetlen röppályát leírva vágódott a tehetetlen kapus mellett a vinklibe, van, akinél 35 lejes, utóbbi keményebb, súlyosabb, már-már hasonlított a focilabdára. Jókat lehetett vele „bombázni”, amit vagy a tömbházak ablakai bántak, vagy a lakóktól kapott maflások miatt mi.
A rituáléhoz tartozott a Küküllő-hídnál tökmagot, pattogatott kukoricát venni Géza bácsitól, majd a mindig öltönyös, nyakkendős, kapu mögötti labdaszedői feladatát felelősségteljesen ellátó Gyuszikát meccs előtt három lejért rávenni arra, hogy énekelje el a „Csavard fel a szőnyeget” kezdetű dalt. Gyuszika már akkor felnőtt volt, de azóta sem tudott meg sokat a világról: néhány éve például kijelentette, hogy Ceaușescu Udvarhely polgármestere, Szász Jenő pedig híres futballista. Utoljára tavaly láttam, egy áruház előtt kéregetett. Egy lejt nyomtam kosztól fekete markába, s egy röpke „köszönöm, főnök” után megkérdezte: mit játszott a Progres? Az a Progres, vagyis az egykori Székelyudvarhelyi Haladás, amelyik még a kilencvenes évek elején megszűnt...
Gyuszikával ellentétben Géza bácsi olvasott, érdeklődő ember volt, csak ő tudja, miért nem vitte többre a tökmagárulásnál. Minden témához hozzá tudott szólni, de leginkább a fociról szeretett beszélgetni. Rendszerint röviden kielemeztük a múlt vasárnapi meccset, aztán rátértünk arra, mi várható az aznapi bajnokin. Az esélylatolgatások után egy ingyen zacskó szotyit nyomott a kezembe, lehetőleg úgy, hogy élettársa, Margit néni ne vegye észre, miként herdálja a családi vagyont.

A labda, a foci szeretete legtöbbeknek napi valóság, szerintük három értelmes tevékenység létezik: focizni, focit nézni, a fociról beszélgetni. Ennek elengedhetetlen kelléke ugyebár a labda, amely nemcsak játék-, hanem gyógyszer is annak, aki egyszer a bűvkörébe kerül. Van élet nélküle is, ezt sajnos nap mint nap tapasztalom, hiszen ma már fehér hollónak számít az a srác, aki ebédjét sebtében bekanalazva, labdáját hóna alá csapva rohan a társakkal focizni. Szervezett keretek között, pénzért, a taktikához rigorózusan ragaszkodó edzők irányítása mellett ma is lehet labdát rúgni, de hol vannak a békebeli grundok, ahol sötétedésig, majd az utcai lámpák fényénél is lehetett élet-halál meccseket játszani? Igen, élet-halál meccseket, bár a Liverpool legendás menedzsere, Bill Shankly szerint a futball nem élet-halál kérdése, hanem sokkal, de sokkal fontosabb annál. Jó lenne, ha ezt a mai gyermekek is megtapasztalnák, akik másod-, legfeljebb negyedmagukkal igyekeznek nem a gombamód szaporodó, magyar találmányú hajlított pingpongasztalba, hanem a felette pattogó labdába rúgni. Legalább mozognak, mondhatnánk, mindenesetre a jótékonykodó klub helyében nem teqballasztalokat, hanem grundokat adományoznék nekik. Na meg labdát, sok labdát...
Géza bácsi az idő múlásával egyre viseltesebb volt. Amikor utoljára találkoztunk, egy padon ült, mellette a közeli szemetesből válogatott kövér cigarettacsikkek sorjáztak. Rettenetesen fájt a lába. Átjárón ütötte el egy autó, a sofőr száz lejjel tussolta el az ügyet. Örömmel vette, napok óta nem evett. Réveteg tekintettel nézett rám, a mindig sietőre, és kezdte a szokásos módon, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt: – Kérdezhetek valamit? Láttam, nagy a baj, úgy döntöttem, leülök mellé, legfeljebb tíz percet kések a megbeszélésről. Gondoltam, pénzt, cigarettát kér, vagy valami közömbös dolog iránt érdeklődik, csak hogy szóba álljon valakivel, hogy érezze, még részese e földi világnak. Meghökkentő módon megszokott kérdéssel rukkolt ki: Mikor játszanak a magyarok? Már játszottak, mi az, hogy játszottak, egyenesen játszadoztak a híres angolokkal, négy–nullára gázoltuk el őket Wolverhamptonban, ez az új 6–3, lelkesedtem. Vizenyős tekintetében fény gyúlt. Tőlem tudta meg az eredményt, egy héttel a világraszóló magyar siker után. Elmeséltem neki a gólokat, a felállítást, a taktikát, egyszóval elemeztük kicsit a meccset. Aztán ő a padon maradt, én pedig továbbsiettem.
Azt mondják, játék az, amikor meglógunk az időből, elfeledjük minden gondunkat, bajunkat. Időközben Gyuszika és Géza bácsi is „meglógott” közülünk, de biztos vagyok benne, hogy Gyuszika valahol most is gyermeki örömmel rohan egy-egy kaput tévesztő labda után, Géza bácsi pedig tökmagot pörköl, kukoricát pattogtat a meccsre igyekvőknek, s közben latolgatásba bocsátkozik kedvenc csapata győzelmi esélyeiről. Nemcsak ők hiányoznak a kisvárosi mindennapokból, hanem az egykori meccsek hangulata is. Na meg a hónalj alá vágott labdák, a grundok élet-halál összecsapásai...