Amikor Magyarországon politikai vihar támad, Székelyföldön is behajtják az ablakot, és ez így van évszázadok óta mindig. Az Orbán-kormány arra tett kísérletet, hogy ez a viszony kölcsönös maradjon, és lehetőleg az anyaország valódi partnerként reagáljon mindenre, ami a határon túl élő magyarokkal, közöttük elsősorban a testvérnéppel, a székelyekkel történik. Azonban valami ismét eltört. Tudjuk, hogy legalábbis kétségessé váltak az eddig megszokott támogatások, érzékeljük a gyanús hallgatást. Sorolhatnám a példákat, de csak egyet mondok most: várhatóan jövőre negyedannyi diák érkezik majd a Határtalanul program keretében Erdélybe, mint a korábbi években. És ez nem csupán nemzetpolitikai kudarc, sok idegenforgalomból élő vállalkozó számára fájdalmas egzisztenciális ütés Gyimestől Kolozsvárig. 

Régi trükk, hogy keress mást, tereld el a figyelmet! Szerintem a Tisza-kormány féléves tevékenységének eredménytelenségét elfedni volt hivatott, hogy nyilvánosságra hozták a magyarországi ügynökaktákat – legalábbis azokat, amelyeket még nem mazsoláztak ki, égettek el, tettek félre az elmúlt évtizedekben. És amelyek jó része olyan halottakról szól, akik már nem tudnak védekezni. Nem véletlenül még liberális jogász és történész szakértők is komoly aggodalmuknak adtak hangot az intézkedés miatt, hiszen a felfedett akták bizonyító ereje relatív, eredetiségük – ennyi idő és turkáló kéz után – megkérdőjelezhető. 

Sokan gondolják azt, hogy a hatalom számára Orbán Viktor a célpont. Aki leírta, hogy sorkatonai szolgálata első időszaka alatt valóban megpróbálták beszervezni, de azt visszautasította, így a kísérlet sikertelenül végződött. Később folyamatos megfigyelés alatt tartották feleségével és barátaival együtt, az állampárt titkos nyomozásainak célszemélyei voltak mindannyian. A korábbi miniszterelnök hozzátette, az is világosan kiderül a dokumentumokból, hogy a 80-as évek elejétől mindenféle titkosszolgálati eszközt bevetettek ellenük. Megfigyelték, besúgókat állítottak rájuk, lehallgató eszközöket telepítettek a munkahelyükre, a lakásukba, sőt, a hálószobájukba is.

Orbán Viktor sorsa többször keresztezte, tükrözte az enyémet, hiszen gimnáziumi iskolatársak voltunk, televíziós operatőrként ott álltam a Hősök terén, amikor elmondta történelmi beszédét, aztán az évek során több interjút készítettem vele. Keserű kortünet, hogy amikor beszámolt beszervezési kísérletének körülményeiről, akkor is magamra ismertem. Mert épp ezt tették, próbálták tenni velem is. 

A székesfehérvári híradóezrednél, ahol a nyolcvanas években kényszersorozott tizedesként szolgáltam, a titkosítókhoz kerültem. A mi dolgunk volt átkódolni azokat a telefonhívásokat, amelyeket a magyar és szovjet tábornokok, főtisztek egymással folytattak a hadgyakorlatok alkalmával. Külön részleg voltunk, hozzánk akkor is mágneskártyával lehetett bejutni, amikor a tisztjeink zöme olyan részeg volt, hogy még a kulcsát se találta meg a saját zsebében. Gyorsan kiderült, hogy tudok gépelni – amikor a behívás előtt gyakornokként a helyi laphoz kerültem, meg kellett tanulnom lekopogni a cikkeimet, ha akartam valamit az öregek között. 

Egy nap a laktanyában gépelni tudót kerestek, ezért leparancsoltak az elhárítókhoz. Ma is emlékszem a nevére. Civilben volt, hóna alá szíjazva viselte a pisztolyát. Azt mondta, nem lesz gyanús, ha időnként lejövök hozzájuk gépelni, csak annyi a dolgom, hogy figyeljem a katonatársaimat, ki mit mond, aztán jöjjek és jelentsek. Rémülten hallgattam, mert rájöttem, hogy épp olyanokról beszél, aki én vagyok, magamat kellene elsőként feljelenteni, mert akkorra már eldöntöttem, hogy leszerelés után azonnal disszidálok. (Disszidáltam.) Ha aláírok, mondta lazán, a hóna alatt lógó pisztollyal, azonnal áttesznek BM-állományba, minden este mehetek haza, és minden jó lesz, lányok, hawaii és kapribogyó. 

Ennyi történt, nem több. Ahogy Orbán Viktor is írta, egy sikertelen katonai beszervezési kísérlet volt. Soha nem mentem vissza az elhárítás irodájába és nem jelentettem semmiről. Nem derült ki, hogy nyitottak-e rólam aktát, mert elkerültem egy isten háta mögötti kiképzőbázisra a Bakonyba, és nem foglalkoztak többé velem az elhárítók. Idővel persze rájöttem, nyilván azért, mert valaki a századból kötélnek állt, és nem kellett velem erőlködniük, engem pedig félrerúgtak. De attól kezdve befogtam a pofám. 

Ami ma Magyarországon az ügynökakták nyilvánossága kapcsán történik, az nem egy korszakos tett, csak egy kapkodó hatalom politikai jellemkémiájának újabb megnyilvánulása.