Gyakran tettem fel diákként, de szülőként is magamnak a kérdést, hogy mi értelme van a házi feladatnak – és elmondhatom, ez a kérdés addig fog foglalkoztatni, amíg az élő emberek táborának tagja vagyok. Diákként olykor elég csúnya szavakkal illettem gondolataimban a tanárt, aki „merészelt” házi feladatot adni – és elég sok ilyen merész tanárom volt –, szülőként pedig gyakran előfordult, hogy én oldottam meg egy-egy feladatot, mert a gyerkőc vagy már túl fáradt volt, vagy nem értette meg a suliban a leckét, vagy csak azért, hogy maradjon ideje egy kis játékra is.
A mesterséges intelligencia létezésével és képességeivel elméletileg napirenden vagyok, elég sok hírt, elemzést olvastam róla, lapunkban is foglalkoztunk a témával, sőt egy kollégám vette a fáradságot, és interjút is készített vele. Olvastam, hogy egyre több mindenre ad választ az AI, mégis tátott szájjal maradtam, amikor egy szülői értekezleten közölte az iskola igazgatója, hogy a házi feladatok megoldásához egyre gyakrabban, sőt egyesek csak és kizárólag a mesterséges intelligenciát használják. Előre azt hittem, csak viccel, de aztán megkérdeztem a gyermekeimet, hogy ők is oldottak-e meg házit a mesterséges intelligenciával, és amikor igenlő választ kaptam, megdöbbentem. Persze jött a magyarázkodás, hogy túl sok a házi, kevés az idő a tényleges tanulásra, hogy nem értették „kristálytisztán”, hogy mit is kellene írni, ám ennek ellenére szembesülnöm kellett: ma már nem egy könyvet vesznek a diákok a kezükbe, hogy forrást találjanak egy esszéhez, hanem húsz szót bepötyögnek a telefonba vagy a számítógépbe, és a mesterséges intelligencia másodpercek alatt megoldja a feladatot, tehát a házit.

No, ekkor mondtam ki még egyszer azt, hogy nincs értelme az iskolai házi feladatnak. A cél ugyan teljesítve, már olyan értelemben, hogy a megoldott feladat ott van a füzetben, de ehhez a gyermek a másoláson kívül nem sokkal járult hozzá. (Mi anno ezt úgy oldottuk meg, hogy óra előtti szünetben a legokosabb osztálytárs füzetéből másoltuk ki a helyes megoldást – mai szóval élve, ő volt a „mesterséges intelligencia”.)
A kérdés viszont adott: ki a hibás azért, hogy a házi feladatok teljes vagy részleges megoldásához a mesterséges intelligenciát hívja segítségül a diák? Noha el lehet merengeni a kérdésen, a válasz mégis egyszerű: a tanügyi rendszer. Az elmúlt harmincöt évben immár lassan megszámlálhatatlan változáson ment át a teljes közoktatási rendszer, már nem egy tucat, hanem tizenhárom osztályt jár egy diák az érettségi vizsgáig, ma már van opcionálisan választható kötelező tantárgy, már vannak osztályok, ahol három idegen nyelvet tanulnak a gyerekek, számítógép dönt arról, hogy hol kezdi a nebuló a középiskolát, és nem megy csodaszámba, ha egy nap nyolc tanórája van a diáknak, sőt az számít kivételnek, ha csak hét órát kell az iskolapadban töltenie. És ezek után csodálkozunk, hogy hazaérve fáradt, nincs kedve semmihez, pedig van egy halom házi feladata, amit holnapra meg kellene oldania, de nincs rá ereje, türelme. És ekkor jön képbe a mesterséges intelligencia.
Túlterhelt a diák – és ezt hiába hangoztatják nyíltan a szülők, a gyermekek, sőt egyes pedagógusok is –, ám mechanizmusát tekintve a rendszer egyelőre változatlan marad. És egyre inkább haladunk abba az irányba, hogy nem arra kap nevelést és indítékot a diák, hogy megoldjon egy feladatot, egy problémát, hogy küzdjön és dolgozzon a céljai eléréséért, hanem arra, hogy miként keresse meg a kiskapukat azért, hogy ne kapjon rossz jegyet. Küzdelemből viszont elégtelent kap majd az élettől.