Van valami elgondolkodtató abban, amikor egy bajnokcsapatnál nem a pályán, hanem a pénzügyek terén fogy el a levegő, és a Galaci United esete éppen ilyen. A hazai teremlabdarúgás sokszoros bajnoka felfüggesztette tevékenységét – a klub közleménye szerint a fizetési nehézségek, az adósságok, a zárolt számlák és a kieső szponzori bevételek együttesen olyan helyzetet teremtettek, amelyből már nem tudtak továbblépni. A történet legfontosabb tanulsága nem is az, hogy egy klub bajba kerülhet, hanem hogy a sportban a teljesítmény és a bevétel között korántsem olyan szoros a kapcsolat, mint hinnénk. A Galaci United szerint egy mérkőzés jegybevétele nagyjából 3000 lej volt, miközben már a meccs megrendezése is mintegy 5000 lejbe került. A kupagyőzelemért kapott prémium körülbelül 2000 euró volt, miközben a hozzá kapcsolódó költségek ennek többszörösére rúgtak. Vagyis lehet valaki bajnok, kupagyőztes és európai szinten is jegyzett csapat, attól még nem biztos, hogy ki tudja fizetni a számláit.

Ez pedig már nem csupán a galaci futsal problémája. Udvarhelyen is érdemes feltenni a kérdést: miből él meg a teljesítménysport? Hát nem abból, amit a pályán „megtermel”. A jegybevétel kevés, a televíziós vagy netes közvetítés önmagában nem üzlet, a nemzetközi szereplés sokszor inkább költség, mint bevétel, az átigazolásokból pedig a legtöbb sportágban nem lehet komoly pénzt szerezni. A siker ráadásul gyakran nem csökkenti, hanem növeli a kiadásokat, hiszen jobb játékosokat, több utazást, magasabb osztályt, több mérkőzést és komolyabb infrastruktúrát igényel, miközben nagyobb elvárások következnek belőle.

Nem az a baj, hogy nincs pénz, hanem hogy a helyi sportpiac nem termel annyi bevételt, amiből a komoly teljesítménysport önmagát fenn tudná tartani. Ezért a kultúrához hasonlóan a sport is közösségi finanszírozásra szorul, különösen megfelelő szponzorizációs törvény hiányában. Cserébe viszont közösséget épít, példaképeket ad, identitást teremt, és egy-egy siker az egész várost képes megmozgatni.

Csakhogy itt van egy fontos különbség a papír és a valóság között. Hivatalosan sporttámogatási rendszerről beszélünk, nem sportfenntartási rendszerről. Ha azonban egy klub évről évre ugyanarra a közpénzes támogatásra építi a költségvetése egyik pillérét, annak elmaradása már nem egyszerűen azt jelenti, hogy kevesebb pénzből gazdálkodik, hanem azt, hogy veszélybe kerülhet a működése.

És ezzel el is érkeztünk a mostani udvarhelyi támogatási rendszer egyik legfontosabb kérdéséhez. A városban 22 sportág van jelen, vannak országos bajnokok, nemzetközi szereplők, élvonalbeli hagyományok, rengeteg gyermek és fiatal, akik sportolnak, és közben ott van a jobb infrastruktúrára való folyamatos igény is. A pénz viszont véges.

Lehet-e egy bő harmincezres település egyszerre 22 sportág városa?

Talán igen, de nem feltétlenül úgy, hogy mind a 22 sportág felnőtt versenysportját közpénzből próbáljuk életben tartani. A valódi kérdés inkább az, hogy mit akarunk fenntartani, mit akarunk fejleszteni, és hol akarunk valóban eredményt. Egy városnak nem feltétlenül kell mindenben remekelnie. De ha valamire azt mondja, hogy fontos, ahhoz hosszú távú, kiszámítható rendszert kell rendelnie.

A városi sportgálán elhangzó mondat szerint „Székelyudvarhely a sport városa, ahol a sport több mint verseny: tartás, identitás és közösségi élmény”. Ez jól hangzik, de ha komolyan gondolják, annak ára van. Nem feltétlenül több pénz formájában. Inkább kiszámíthatóbb rendszerben, világos prioritásokban és működő szponzori környezetben. Abban, hogy a közpénz ne évről évre újraosztott túlélési forrás legyen, hanem egy tudatos sportpolitika része.

A sport lehet üzlet, csakhogy Udvarhelyen, helyi léptékben a fontos sportágak önmagukat nem tudják eltartani. Ezt pedig érdemes kimondani még azelőtt, hogy egy újabb bajnoki cím után derülne ki, hogy a győzelemhez volt pénz, a következő szezonhoz viszont már nincs.

Gólokkal ugyanis nem lehet számlát fizetni.