Régi, málló vakolatú épület mellett haladok el: falain díszes motívumok maradványai üzennek, de az itt-ott betört ablakok, kopott ablaktáblák a remény utolsó sugarát is elveszítették. Sajnos ez a látvány kisebb falvainktól nagyobb városainkig sokfelé része a települések arculatának. Sok és változatos szerepet betöltő, dicső múltú középületeink válnak romossá, és a közösség emlékezetében is halványulnak, míg teljesen el nem feledjük, miért is épültek és milyen funkciót tölthetnének be ma. 

Hetente többször elsétálok a gyergyószentmiklósi egykori tüdőkórház épülete mellett: az Örmény templom utca egyik impozáns ingatlanja sokáig hűen szolgálta a várost, és teszi ma is. Miután megszűnt tüdőkórháznak lenni, a gyergyószentmiklósi múzeum adminisztrálásába került: a főépület felújításának ideje alatt ide költözött minden iroda, raktárhelyiségként is használatban van ma is. Egyre elhanyagoltabb állapotán a múzeum saját költségvetéséből igyekszik változtatni, közös munkával, saját erőforrásokból végeznek állagmegőrző munkát az itt dolgozók, hogy egy esetleges felújításig még kibírja az épület. 

Az álmok nagyok, de nem a valóságtól elrugaszkodottak: művészeti központot képzelnek el ide, egy olyan találkozóhelyet, ahol a gyergyói térség képzőművészeti nagyjainak munkáit láthatná a közönség, de a fiatal generációk is megmutatkozhatnának: találkozó- és alkotóhely lehetne számukra ez a tér. Mert tény ez is: a gyergyói térség kiemelkedő képzőművészeket „nevel” generációk óta, és továbbra is évente több diák dönt úgy, hogy képzőművészeti iskolában tanul tovább erre lehetőséget biztosító erdélyi városokban vagy akár külföldi egyetemeken. Őket visszahívni, itthoni alkotásra, találkozásokra lehetőséget adni felelőssége és feladata a mindenkori városvezetésnek, az ezzel foglalkozó intézményeknek. A képzőművészeti központ létrejötte tehát valós szükséglet – de bár az épület megmentése önmagában is létfontosságú, egyelőre azonban nincs erre pénz, se pályázati lehetőség. Maradnak hát az elképzelések, a túlterhelt alkalmazottak, akik az állagmegőrzési munkálatokban is részt vesznek, és igyekeznek méltó körülmények között tárolni az intézmény archívumát és gyűjteményét, bár ez egyre nehezebb az újra és újra beázó épületben. 

Nehéz ismételten szembesülni azzal, hogy épített örökségünk megőrzése olyan feladat, amellyel sokszor nem tudunk megbirkózni, értékeinkről nem tudunk megfelelően gondoskodni – sokszor még erőfeszítésünk ellenére sem. Nehéz elfogadni, hogy szellemi-fizikai erőforrásaink sokszor kihasználatlanul maradnak, és ha nem tudunk találkozási pontokat biztosítani közösségeinknek, akkor nem tudnak megmaradni. Épített örökségünk lehetőséget biztosít arra, hogy a változó világban is biztos pontot adjon a megmaradáshoz. Tudunk élni vele?