Talán a sípálya szélén álldogálva a mínusz 20 fokos hidegben sem fáztam meg annyira, mint jó tíz éve egy Washington DC és New York közötti autóbuszjáraton, amelyre pont ilyen forró júniusban ültünk fel, igencsak lengén, miközben valamennyi meleg ruhánkat belegyömöszöltük a bőröndökbe és betettük a csomagtérbe. És miközben minden kísérletünk kudarcba fulladt, hogy elzárjuk vagy elzárassuk a jeges fuvallatot, nem maradt más, mint nosztalgiával gondolni az itthoni személyvonatokra, amelyek nyitott ajtóval közlekedtek a jobb légmozgásért, miközben az utasok többsége ragadt a kosztól és az izzadságtól. A „légkondiarány” a tengeren túl és Románia között még most is meghökkentő (ott a lakások 90 százalékát hűtik), de a kényelem és az egyre forróbb nyarak itthon is egyre népszerűbbé tették a légkondit. Először csak az autók, bevásárlóközpontok, éttermek, irodaházak, aztán szép lassan felzárkóznak a lakások is. A G4media.ro hírportál legutóbbi népszámlálási adatok alapján készült összesítése szerint mára a déli megyékben „létszükséglet” a légkondi: a bukaresti lakások 58 százalékába már szereltek; hegyvidéken viszont még nem annyira elterjedt: Hargita megyében az arány az 1 százalékot sem éri el. 

Amikor vidékünkön a középületek felújításáról és energiahatékonyságáról beszélünk, legtöbbször csak a meleg bent tartását és a fűtésszámla csökkentését tekintjük célnak. Például a nemrég felújított járóbeteg-szakrendelőknek otthont adó csíkszeredai épületben nincs légkondicionáló. Erről épp a hét elején egyetetett Hargita Megye Tanácsa és a megyei kórház. De vehetjük példaként a hőség miatt elhalasztott érettségi vizsgát is. Abban szinte biztos vagyok, hogy a vizsgát nem az olyan vizsgaközpontok miatt halasztották el, mint például a Márton Áron Gimnázium, hiszen valószínűnek tartom, hogy a patinás – és vastag – falak között elviselhetőbb a hőség, mint egy új építésű, papírvékony falú épületben. És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy míg az alföldi nagyvárosokban még éjszaka is ontja magából a forróságot a beton, addig nálunk, habár már minket is kínoz az egy-két hetes hőhullám, az éjszakák legalább hűvösek. 

Nosztalgiázhatunk a nyitott ajtajú személyvonatok és a klíma nélküli nyarak fölött, de az elmúlt évek hőhullámai és szárazságai itt a hegyvidéken is ráébresztettek minket arra, hogy kénytelenek vagyunk alkalmazkodni a melegebb nyarakhoz. És tudjuk, a jó válasz nem annyi, hogy minden falra felszerelünk egy klímaberendezést, amiből minél több működik egyszerre, annál több energiát fogyasztunk, és annál több hőt fújunk ki az utcára, miközben a túlzott energiafelhasználás és a városok túlburjánzó betonfelületei hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre melegebb legyen. Ördögi kör ez: azért hűtünk, mert meleg van, és részben attól lesz melegebb, hogy hűtünk. Eközben kiürülnek a víztározók, csökken a tavak vízszintje, a földek szomjaznak. A hőség már rég nem csupán kényelmi kérdés, és nem legyőznünk kell, hanem okosabban együtt élnünk vele: árnyékot adó fák ültetésével, vastag falakkal, külső árnyékolókkal, fényvisszaverőkkel, jól szellőző épületekkel. Mert valószínűleg a következő nyár sem lesz hűvösebb, legfeljebb pár órára, ha beülünk a jeges fuvallat alá vagy valamelyik borvizes medencébe.