Érik már az uborka a kertben, ilyenkor esik a legjobban ebédkor az uborkasaláta, mert friss, még újdonság. Nem mellesleg kellemesen hűsítő zöldség, tökéletesen passzol a nyár hangulatához, feltéve, hogy van neki ilyenje.
A nap hétágra süt, meleg van, ilyenkor jó dolog a hűvös parasztházban tartózkodni. Vasárnap alig néhányan lézengenek az utcán, kevés autó veri fel az út porát, csend van, csak a madarak csivitelése hallatszik be a nyitott ablakon. Már-már idilli állapot. De ilyesmi nyilvánvalóan nem létezik. Lennie kell ebben a látszólagos nyugalomban valamilyen csapdának, mert túl szép, hogy igaz legyen. Hiába, megszoktuk Kelet-Európában, hogy ha valami túlságosan kellemes vagy kényelmes, akkor biztos van mögötte valami turpiság, amitől meglesz a böjtje. Mit tehet ilyen hangulatban az ember fia? Kinyitja az internetet. És mi jön szembe vele majdnem az összes portálon? Hogy pont kilencven éve kezdődött a hosszú kések éjszakája, amikor, 1934. június 30. és július 2-a között a német náci pártban Adolf Hitler politikai gyilkosságok sorozatát rendelte el, hogy leszámoljon párton belüli riválisaival. 
Na tessék! Tudtam! Az embernek egy percig nem lehet nyugta. Ha véletlenül mégis lenne egy nyugodt nyári napja, amikor alig van tennivalója, amikor a jelenben nem történik semmi zavaró, akkor utánanyúl a múlt, és figyelmezteti: az élet nem habos torta. 

Pedig ki lehetne bírni az uborkaszezont valahogy, könnyű lenne beletörődni, hogy nem történik semmi izgalmas, leszámítva a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a fesztiválokat. Kényelmes lenne. Bizony. De a múlt, a történelem nem hagy nyugodni. A maga kérlelhetetlen tárgyilagosságával időről időre emlékeztet mindarra a szörnyűségre, amelyet az emberiség valaha elkövetett. 
Ilyenkor, ha akarjuk, ha nem, eszünkbe jut a kínzó kérdés: vajon tanultunk-e elődeink hibáiból? A nemzedékeken átívelő tapasztalatokat vajon képesek vagyunk-e úgy hasznosítani, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat? Jó lenne abban a hitben élni, hogy persze, képesek vagyunk rá. Elvégre nem gyilkoljuk egymást halomra, több eszünk van annál. Jó lenne ezt hinni, de nehéz, amikor a szomszéd országban háború dúl. 
Gyakran az a benyomásom, hogy a tény, miszerint békében élünk a Kárpát-medencében, nem kollektív bölcsességünknek tudható be, nem azért van, mert levontuk a múlt hibáiból a megfelelő következtetéseket, hanem a véletlenek szerencsés együttállásának köszönhetjük. Egyszerűen kedvezőbb a konjunktúra, mint régen volt. Nincs akkora munkanélküliség, nem nyomorognak olyan sokan, hogy a társadalmi elégedetlenség véreskezű vezetők hatalomra jutásához vezessen.
Szerencsére. Mert gyilkos indulatból, öncélú gyűlölködésből most sincs hiány. Elég beleolvasni a közösségi oldalak különböző bejegyzéseihez fűzött megjegyzésekbe. A kommentmezőkön úgy terem és virágzik a rosszindulat, mint magára hagyott kertben a gyom. 
Elnézést, ha elrontottam bárki jókedvét, de ilyen gondolatokat szül a hosszú kések éjszakájának emléke. Ugye, mennyivel kellemesebb dolog leszedni a kertből a friss uborkát?