Látom kortársaimat, amint megvetéssel figyelik a politikát. Nemcsak rájuk igaz ez, hanem a generációm tagjainál jóval tapasztaltabb személyekre is. Akadnak, akik szívesen politizálnak csak úgy poénból, már-már sportot űzve belőle. Mégis, akiket én ismerek, azok közül nem egy véresen komolyan eljátssza, hogy érti az erdélyi és anyaországi politikai valóságot. Ilyenkor talán jobb nem vitába szállni olyan témákban, mint az orosz–ukrán háború, az infláció és más, a nagyvilágot is foglalkoztató örökzöld kérdések. 
A saját magukat néha szakértővé emelő egyének a kocsmaasztalnál érzik igazán elemükben magukat. Korábban nem egy ilyen helyzetnek voltam tanúja, de – töredelmesen bevallom – párszor magam is részesévé váltam. Igyekeztem szerény meglátásaim mentén meggyőzni az olykor a világ dolgai ellen és mellett – ahogy az aktuális helyzet éppen megkívánta – magabiztosan kardoskodó egyéneket, jobb belátásra bírni. A témában való érveléseim során empirikus és könyvekből szerzett tudásomat egyaránt latba vetettem. Bevallom, megvan a szépsége az érveléstannak, bűnös élvezetként hat olykor meggyőzni másokat igazunkról, világnézetünkről. Természetesen a vitához nem elegendő a rátermettség és a tudás. A legfontosabb, hogy legyen vitakultúránk, különben nem teszünk mást, csak elbeszélünk egymás mellett, elvetve a valódi párbeszéd kialakulásának a legapróbb lehetőségét is. 
Márpedig értelmetlen veszekedésből és hangoskodásból sajnos van elég. A társaságban elfogyasztott alkohol bizonyára az indulatokat is felfokozta. És mivel vitatkozni egyedül nem buli, illetve él a mondás, miszerint csak az ökör iszik magában, mindkettőnek szükségét érzi az állampolgár. Mihez vezet ez az egész kocsmai vitázás? Még ha látszólag a közvéleményt foglalkoztató kérdéskörről is beszélünk, akkor sem győzhet senki. Másnap a másnapossághoz némi szégyenérzet is társul, amikor meglátjuk alkalmi vitapartnerünket az utcán. Mert sem erkölcsi, sem pedig más érdembeli eredményt nem remélhet senki. Hogy miért nincs igazi győztesük a kocsmai vitáknak? Mert a pálya széléről nézve a dolgok másképp festenek, mint a dolgok sűrűjében. 
Hány velem egykorút láttam, aki tehetségét elfecsérelte, elkallódott, mert túl nemes lelkű volt, és nem volt képes hajlani a hatalom előtt, inkább eltört! És hányan vannak, akik bár sosem szabadna közügyekkel foglalatoskodjanak, megfelelő kapcsolati tőkével rendelkeznek, és végig csússzák-másszák a politikai ranglétrát!
És akkor csodálkozunk, hogy miért ennyire nagy a kiábrándultság a politikumból?! Mégis azt mondom, nem engedhetünk a csömörnek, hanem kötelességünk tehetségünket kiaknázni és a köz javára fordítani. Legalább próbáljuk meg, mert lehet, később mi jelentjük a változást. Ne a kocsmában űzzünk sportot a politikai vitákból, hanem ott és akkor, amikor igazán szükség van rá.