A mostanában történt iskolai erőszakos incidensek alaposan felbolygatták a közvéleményt, összeült az iskolai erőszak megelőzésével és visszaszorításával foglalkozó tárcaközi munkacsoport is, amely aztán döntött is néhány intézkedés bevezetéséről. Ám az, hogy azok hogyan, és – főleg – mikor fognak megvalósulni, homályos. Ennél is aggasztóbb, hogy főleg a büntetésben, a szigorban látják a megoldást. 
Bevallom, a hazai iskola belső világát, a rendszer krónikus alulfinanszírozottságát, strukturális és humánerőforrás-béli hiányosságait valamelyest ismerve, szkeptikus vagyok az iránt, hogy megállítható-e még idejében az erőszak. Bár a biztonsági őrök alkalmazása, a szigorú beléptetési rendszer, a keményebb szankciók bevezetése elviekben bármikor megvalósítható, kérdés számomra, hogy megoldás-e, ha börtönhöz kezdenek hasonlítani az oktatási intézményeink? A börtönökben nem történnek erőszakos incidensek?

A munkacsoport tagjai is gondolhattak ilyesmire, mert a pedagógusok felkészítését a kockázatok korai felismerésére és az iskolapszichológusok számának növelését is belebegtették. Csakhogy ezek időigényes és hatásukban bizonytalan folyamatok, és ennél sokkal mélyebb megértésre és valós, mélyreható változásokra van szükség. Nem most, már rég. Például a tanárképzést alapjaitól kellene átalakítani, ugyanis alapvető szemléleti, pedagógiai, kommunikációs és szervezeti változások kellenek ahhoz, hogy az iskola mindenki számára biztonságos tér legyen. Mert az iskolai biztonság több annál a minimumnál, hogy senkit nem késelnek meg: a mindennapok békés, támogató, odafigyelő és megtartó légkörét jelenti. És ettől áll távol a hazai iskola…

A teljes képet kellene megérteni. Idejében észrevenni azokat a jeleket, amelyek egy gyermeknél később agresszióhoz vezetnek. Mert senki, egyetlen gyermek sem válik egyik napról a másikra képessé arra, hogy késes támadást tervezzen iskolatársai, tanárai ellen. Ahogy arra sem, hogy dühében előrántson egy bicskát, és szúrjon – nehézségei, indulatkezelési problémái bizonyára már hónapok, talán évek óta láthatóak, tapasztalhatók voltak.

A széles rétegeket érintő mélyszegénységben, anyagi bizonytalanságban tengődő, a szüleik által így-úgy hátrahagyott gyermekek, a diszfunkcionális családokban, a beteg-, függő szülők mellett felnövők potenciálisan veszélyeztetettek a romboló, agresszív magatartásra – és itt az autoagresszióra, az önbántásra, öngyilkosságra, a függőségekbe menekülésre is gondolok -, továbbá a radikalizálódásra, az antiszociális csoportokhoz való csatlakozásra is. Akik úgy nőnek fel, hogy nevelőik, környezetük agresszióval reagál bármiféle frusztrációra, nagy valószínűséggel maguk is ezt fogják tenni. Mert mást nem tehetnek. Mert mást nem láttak.

A büntetés olaj a tűzre. Ha a büntetés valóban elrettentő hatással bírna, akkor a 12-13 éves nem ütne, nem szúrna. Mert amíg eddig eljutott, nagy valószínűséggel már annyi büntetést kapott, hogy a következő csak egy strigula a sorban. Vagy már az sem. Mire valaki elkövetővé válik, a büntetésnek általában már nullához közelítő hatása van. A büntetés ráadásul akkor jön, amikor már megtörtént a baj.

A büntetés nem nevel, és nem megelőzés. Az erőszakos incidenseket viszont meg kellene előzni, s ehhez az iskolát kellene jobb hellyé tenni. Ahol alapérték a méltóság, az egyéni és közösségi felelősségvállalás, ahol a problémákat nem söprik a szőnyeg alá, ahol kölcsönös a tisztelet a tanár és diák, szülő és tanár, a vezető és beosztott, egyszóval mindenki között. Mert ameddig a „perzsára hívás”, a pedagógusok közötti ordítozás, a kollektív büntetés, a tanárok lekezelő, szankcionáló, gyakran igazságtalan, jogtalan, mindenfajta megértést nélkülöző hozzáállása gyakori az iskolában, addig béke ott nem lesz. Az agresszió bármikor fellobbanhat. Még akkor is, ha az iskolaőr ott áll a kapuban.