Hetek óta arról szólnak a hírek, hogy az európai parlamenti választásokkal összevonva, június 9-én szervezné a helyhatósági választásokat a Nemzeti Liberális Párt (PNL). A szociáldemokratákkal is ismertették a javaslatot, azóta is folyamatosak a tárgyalások, de még nincs döntés. Az ilyen és ehhez hasonló történetekre szokta mondani az egyik rokonom: olyan, mint a Szabó család rádiós hangjátéksorozat. Soha véget nem ér. Honatyáink is húzd meg, ereszd meg játékot játszanak. Kár, hogy nem valamelyik csíki fatelepen. Ja, ott nem csinálnák. Szóval egyelőre nem tudni, mikor, kire szavazunk. A politikai szervezetek is kíváncsian várják a döntést, már csak azért is, hogy mikor kezdjék az intenzív kampányt, mert nem mindegy, főként a helyhatósági választásokat tekintve, hogy mennyi idő áll a valós ígéretek és az ígérgetések szétkürtölésére. Az erdélyi magyar kisebbség számára sem mindegy, hogy mikor lesznek a helyhatósági választások, s nemcsak azért, mert Bivalynászfalván János bácsi, az új jelölt nem tudja, hogy mikor és mennyit ígérjen a már 15-20 éve a hivatalába betokosodott ellenjelöltjéhez képest, hanem azért is, mert magyar érdekképviseletre továbbra is szükség lesz. Sajnos, a felmérések szerint is egyre aranyosabb a helyzet. Nem a miénk, hanem a nacionalistáké. Ezért sem mindegy, hogy mikor, kit választunk. És ilyenkor szokták mondani főként a kanapébetyárok: de az elmúlt harminc évben sem csináltak semmit, mit értek el, úgyis csak hazudnak stb… Részben igazuk is lehet, de jó lenne látni az eredményeket is. Ugyanakkor amíg nem látunk a dolgok mögé, addig visszafogottabban is dobálózhatunk a szavakkal.

Az elmúlt napokban néhány polgármesterrel beszélgetve megtudtam, amióta nincs magyar érdekképviselet a kormányban, azóta egy-egy beruházás még inkább rostokol, mint eddig, és ha netán arról érdeklődnek, hogy mikorra várható a támogatás, eljutott-e az iratcsomó a fővárosba, a telefon végén üldögélő „Magdi” modortalan hangnemben közli: „Nem érdekel engem a maga iratcsomója, várakozzanak türelmesen!” Aztán azért is nagy szükség van a magyar érdekképviseletre, hogy többek között Csíkszeredában (de nemcsak) továbbra is lehessen magyarul hivatali ügyeket intézni, legalább abban az intézményben, amelynek vezetője magyar, de az alkalmazott olykor magyarabb a magyarnál, katolikusabb a pápánál, és román nyelven annyira ingerülten kéri a „sínes doszárt”, hogy az ember már-már a nyugdíjáról vagy a munkanélküli segélyéről is lemondana, csak éppen ne kelljen betérnie a hivatalba. (Ezúttal is üzenem, a 2016/41-es sürgősségi kormányrendeletet kiegészítő jogszabályjavaslat szerint a közintézmények nem kérhetnek a magán- és jogi személyektől sem irattartót, sem más irodai cikkeket.) Az élet különössége az is, hogy azért is szükséges a magyar képviselet, hogy az említett ügyintézőink megmaradhassanak, azaz a már sokat emlegetett esetleges régiósítást legyen ki megakadályozza. Különben a fentiekben leírtakat külső szemmel tekintve az ország politikája enyhén szólva is komolytalannak tűnik. A külföldön dolgozó fiatalokat nehéz lesz meggyőzni arról, hogy hazajöjjenek és bármelyik választáson a kisebbik rosszra voksoljanak. Addig is, míg fel kell tennünk magunknak a „hát én immár kit válasszak?” kérdést, válasszuk egymást, a hétköznapokban segítsük, támogassuk és bátorítsuk egymást, hogy a túloldalon a cipész, illetve egykori bandájának tagjai ezúttal se röhögjenek rajtunk!