Látom, hallom, érzékelem, hogy a székelyudvarhelyi városnapok legfiatalabb szegletében, a strandon berendezett Ifi Zóna fellépői akkora véleménycunamit indítottak el, hogy lassan a koncertnél is nagyobb a műsor. Nem annyira a zene lett a főszereplő, mint inkább az a kérdés, hogy szabad-e olyan előadókat közpénzből színpadra engedni, akik dalaikban drogokról, trágárságról vagy önpusztító életformáról rappelnek. Akadnak, akik kongatják a vészharangot: rossz példát mutatnak a fiataloknak, ilyen előadókat közpénzből meghívni felelőtlenség, s ha ez így megy tovább, péntekre biztosan összeomlik a civilizáció. Mások szerint viszont ugyanaz a generációs vita zajlik, amely évtizedek óta újra és újra előkerül, csak mindig más a zenekar, a frizura és a hangerő. Mert ha van valami, ami nemzedékeken átívelő hagyomány, akkor az nem a pityókatokány, hanem az, hogy az idősebbek mindig meg vannak győződve arról, hogy „Ezek a mai fiatalok…”

És most is itt tartunk.

Valahányszor felbukkan egy új zenei irányzat vagy egy új sztár, szinte órát lehetne igazítani hozzá, mikor hangzik el az első „Bezzeg a mi időnkben…”. Pedig ugyanezt hallottuk a saját szüleinktől is. Az idő múlik, a szerepek felcserélődnek, a mondatok viszont szinte szó szerint ugyanazok maradnak. Csak a lemez forog tovább.

A szülő aggodalma teljesen természetes. Ha valaki azt mondja, félti a gyermekét a drogoktól, arra nem lehet legyinteni. Ez nem hiszti, hanem ösztön. Ugyanakkor valahol mélyen talán azt is tudjuk: kevés jel utal arra, hogy egy társadalom sorsát valaha is egy koncert vagy egy fellépő döntötte volna el. A művészet ritkán okoz problémát, inkább tükröt tart. Márpedig a tükörre haragudni azért, mert nem tetszik, amit mutat… nos, ritkán vezet előre. Attól, hogy letakarjuk a tükröt, a mögötte álló valóság még nem változik meg.

A történelemnek pedig van egy rossz szokása: újra és újra ugyanazt a filmet vetíti le, csak más szereplőkkel. Volt idő, amikor Elvis Presley csípőmozgása veszélyeztette a civilizációt. A Beatles hosszú haja is a világ végét vetítette előre. A hippik miatt összeomlani készült az erkölcs. Aztán jött a hard rock és a heavy metal: az AC/DC a Pokol országútján száguldott, a Judas Priest törvényt akart szegni, mi pedig fekete pólóban jártunk, és a „komoly felnőttek” meg voltak győződve róla, hogy legkésőbb huszonöt éves korunkra vagy börtönben kötünk ki, vagy sátánisták leszünk. Ehhez képest felnőttünk. A legtöbben hitelt fizetünk, fáj a derekunk, vérnyomást figyelünk, és este tízkor legszívesebben már ágyban lennénk. Sokan közülünk pedig ma már ugyanazzal az aggodalommal nézik a gyermekeik lejátszási listáját, amellyel egykor ránk néztek a szüleink. A kör bezárult.

Persze ettől még nem kell szeretni minden mai zenét. Nekem sem biztos, hogy egy mai sláger lesz a csengőhangom. És az is lehet, hogy a mai fiatal ugyanúgy forgatja a szemét, amikor én nosztalgiából bekapcsolom az Eddát vagy az Iron Maident, mint ahogy mi mosolyogtunk, amikor a szüleink azt mondták: „Mi ez a zaj, fiam, ez nem is zene!”.
Lehet, hogy nem minden korszak zenéje jó. Ahogy nem minden korszak divatja vagy frizurája sem volt az. De egy biztos: minden generáció meg volt győződve arról, hogy az utána következővel érkezik el a világvége. És valahogy… eddig mindig elmaradt. Legfeljebb más zenére táncolt tovább.

A gyermekeinket pedig aligha azzal védjük meg a legjobban, ha letetetjük velük a fejhallgatót. Sokkal inkább azzal, ha van kivel megbeszélniük azt, amit benne hallanak. A tiltás gyors válasz, és gyakran az ellenkező hatást váltja ki. A bizalom lassúbb, nehezebb út, de hosszú távon talán ez az egyetlen, amely valóban működik. Mert a gyermekek előbb-utóbb úgyis felnőnek. A kérdés inkább az, hogy milyen minták, beszélgetések és hallgatások kísérik őket addig az útig, amíg elkezdik maguk eldönteni, mit érdemes komolyan venni, és mit nem.