Képzeljünk el egy fiatalt, aki önálló élete kibontakoztatásának elején jár. Képzeljük hozzá azt is, hogy egy erős gyökerekkel rendelkező, gazdag kultúrával büszkélkedő környezetből jön, ha úgy tetszik, vidékről. Nagy ívű önmegvalósító tervekkel, egy zsák csíki pityókával és három üveg zakuszkával egy nagyvárosba költözik. A városi lét rezdüléseit hamar felveszi, hiszen fiatal, tele nyitottsággal, kíváncsisággal, potenciállal. Közben azért lankadatlanul dolgoznak benne az otthonából hozott motívumok is. Kezdetben az idegen városban olyan részleteket keres, amelyek az otthonára emlékeztetik. Például a legpityókásabb, a házira leginkább emlékeztető kenyeret a bevásárlóközpontok polcain. Később aztán, a már egyre kevésbé idegen városban nem keres honvágyat csillapító pótszereket, helyette elkezdi az új környezetét otthonként kezelni, úgy, ahogy van. Míg egyszer csak azon kapja magát, hogy már rutinosan használja a tömegközlekedést, rendeltetésszerűen a nagyvárost. Azzal a kérdéssel, hogy a város fogadta be őt, vagy ő maga a várost, nem igazán foglalkozik. Így telik el egy kis idő, aztán valamilyen piros betűs ünnep közeledtével hosszabb időre hazalátogat.

Vissza abba a mikrokultúrába, közösségbe, amely felnevelte, indította. Azt gondolnánk, ismét szembe kell nézzen a változással, hiszen ő már azonos a várossal és azzal, amit ez a szó képvisel – de nem. Pont azzal a rutinnal szedi a pityókát, pucolja a fuszulykát, mint korábban. Változatlan örömmel hallgatja a lilikakas kukorékolását reggel, a hazajáró tehéncsorda bőgését este. A változás olyannyira természetesen és észrevétlenül történt, hogy önmagának sem tűnt fel. Aztán az otthon töltött idő is elrepült, és a fiatal otthonról hazament, s mindezen váltásokból annyit vett észre, hogy a reggeli kávéja mellett nem kakaskukorékolás, hanem sűrű autóduda volt a háttérzaj.
Valahány fiatalban végbemehetnek hasonló folyamatok, amelyekből a környezetük többet és jobban észlel, mint ők maguk. Nyitottak vagyunk az új dolgokra, de ugyanakkor hűek vagyunk a gyökereinkhez is. Szeretjük a szusit és a gyorskaját, de a karácsonyi töltött káposztánál nem ismerünk finomabb ételt. Igyekszünk megtalálni helyünket az adott környezetünkben, a világban, de nem kívánjuk megtagadni önmagunkat, és nem is akarunk éles különbséghatárokat vonni. A lényeg éppen abban rejlik, hogy ez a kettősség mennyire természetesen tudja felépíteni valakinek a személyiségét. Ahogyan beépül egy bizonyos szokáskultúra egy másikba, és ahogyan lehet valaki mindkettő, nem pusztán az egyik vagy a másik hordozója.