Ahogy egyre hosszabbak az esték, úgy vágyunk egyre több fényre. Ha belegondolunk, a téli időszámításra való áttérést követően elég sok szokásunk, ünnepünk a fényhez, a lánghoz, a tűzhöz kapcsolódik. Vannak köztük nagyon régiek, és új keletűek is. Az óraátállítást követő első este immár több mint tíz éve gyújtanak Székelyföld-szerte őrtüzeket az autonómiáért, és ha Halloweent nem is ünnepeljük, gyermekeinkkel ilyentájt töklámpást is faragunk. Aztán jön mindenszentek, majd Márton-napi felvonulásra megyünk libás lámpásokkal, decemberben pedig az adventi gyertyák és ablakok, végül pedig a karácsonyfa tündöklő csillaga. Így, ha nem is kerülhető el, hogy egy-egy hétvégi programról sötétedés után érjünk haza, útközben legalább a szembejövő autók lámpájának fényén kívül is van látnivaló.
Bizakodva indultunk útnak október utolsó vasárnapján is, azt remélve, hogy a Szováta–Csíkszereda útvonalon majd csak felbukkannak a dombtetőkön a történelmi székely határvédelem és jelzőrendszer mintájára az autonómiáért meggyújtott őrtüzek. Még a ChatGPT szerint is 8–15 őrtüzet láthattunk volna közvetlenül a 13A országútról vagy a környező magaslatokról. A valóságban azonban mindössze három-négy tűz tűnt fel a távolban, és egészen Székelyudvarhely központjáig kellett mennünk, hogy valóban közelről lássuk a lángokat. Odaérkezésünkkor a Patkóban még néhányan álltak, beszélgettek, egy óra múlva Csíkszeredában, a Mikó-vár előtt viszont már csak füstölgő husángok vártak. Akkor még nem tudtam, hogy nedves volt a fa, azért nem lobogott a tűz, hanem egyszerűen arra gondoltam, hogy két órával az esemény kezdete után már lankadt az érdeklődés, így biztonságosabb volt eloltani. 

Kudarcunkat enyhítendő, akaratlanul is visszagondoltam az autonómiatörekvések kezdetére. Volt idő, amikor még az RMDSZ is zászlajára tűzte, aztán volt 54 kilométeres menetoszlop, tervek, dél-tiroli és katalán példa. Mára viszont már csak néhány látványos fotó és videó maradt belőle a közösségi médiában: a fenyőfák szikrái mellett felolvassák a Székely Nemzeti Tanács kiáltványát, amelyben tiltakoznak a területi-közigazgatási átszervezés ellen, elhangzik a Nélküled, a Szállj fel magasra vagy Bánk Bán áriája, aztán mindenki igyekszik haza, mert holnap egy újabb hétfő. 

De mi marad a lángok kialvása után? Mert az autonómia nem attól lesz közelebb, hogy egy októberi estén hány dombtetőn gyújtunk tüzet, és nem is attól, hogy hányan osztják meg másnap a fényképeket. Az őrtűz jelzés volt, és ma is az: azt kellene üzennie, hogy itt vagyunk, számítunk, és nem mondtunk le arról, hogy magunk dönthessünk a közösségünket érintő kérdésekről. Csakhogy egy jelzés önmagában kevés, ha nincs, aki meghallja, és még kevesebb, ha idővel mi magunk sem tudjuk, kinek és mit akarunk vele jelezni. A közösségi médiában megosztott felvételek néhány pillanatra újra fellobbantják a lángokat, aztán továbbgörgetünk. A tűznek viszont nem az a dolga, hogy szép fényképek témájául szolgáljon, hanem az, hogy láthatóvá tegyen valamit a sötétben. Ha pedig már csak a füstjét látjuk, akkor feltehetjük a kérdést, hogy mi marad egy politikai jelszóból, ha már alig van mögötte tartalom, és hogy miért ismételgetünk bizonyos gesztusokat anélkül, hogy újragondolnánk a jelentésüket. 

Az autonómia szó évtizedek óta része a közéleti szókincsünknek, de hányan tudnánk ma megfogalmazni, mit jelentene a gyakorlatban, hogyan változtatná meg az életünket, milyen árat kellene fizetnünk érte és hogyan lehetne elfogadtatni a többséggel? Vagy hogy milyen lenne, ha a bukaresti tervek szerint menne végbe a régiósítás? Ahogy a kék és arany székely zászló mellől a nagy menetelés óta eltűnt az a 100-150 ezer ember, úgy üresedett ki az autonómia fogalma is. Az őrtüzek lángja még fellobbanhat minden októberben, de ha nem tudjuk, mit akarunk megvilágítani velük, a végén valóban csak füst és hamu marad utánuk.