Nyáron engedhetjük meg legtöbben magunknak a vakációzást, és ha már vakáció, szeretünk külföldre, vagy legalábbis olyan helyre menni, ami kiszakít a hétköznapokból. Sokakat felcsigáz az új kultúrákkal való találkozás, a helyi ételek megkóstolása, egy másfajta világ megismerése, vagy egy rövid beszélgetés idegenekkel a recepción, a vonaton, a tengerparton. Persze az első kérdés mindig a „Where are you from?” – a válasz pedig szinte azonnal eldönti, merre alakul majd a beszélgetés. Egy csehvel, mondjuk, lelkesen megvitatjuk, hogy szabad-e lángosra ketchupot tenni (kizárt dolog), egy törökkel pedig addig kotorászunk egymás szókészletében, míg nem találunk néhány közös szót.

Ezen a nyáron azonban nemcsak a nyelvcsaládokat és az európai gasztronómiát vitattam meg külföldiekkel. Az augusztus elejét egy a huszadik század történelmére reflektáló gondolkodókörben töltöm, ahol huszonhatan húsz országból veszünk részt, török, grúz és fehérorosztól németen át baszk nemzetiségűig. És mindenki ugyanazt a feladatot kapja: meséljen röviden ugyanarról a második világháborús történelmi eseményről. Döbbenetes hallgatni, ahogy húsz ország húsz teljesen más történetet mesél ugyanarra az eseményre utalva, legitim forrásokra hivatkozva. A történelmi tény, mint fogalom értelmezhetőségét kérdőjelezi meg a tapasztalat. A végén, hosszú beszélgetést követően azt a következtetést rakjuk össze, hogy minden történetírás interpretáció – értelmezések léteznek, nem abszolút „igazság”. De egyenértékű-e minden interpretáció? És hol a határ interpretáció és önkényes dezinformáció között? Ki szabja meg?

Sokkal több kérdéssel maradunk, mint válasszal – de talán éppen ez a lényeg. Biztos válasz helyett helyes kérdéseket kell megfogalmazni: ki az elbeszélő, és milyen szándékkal alkotja meg a történetét? Ez a saját történeteinkre is ugyanennyire igaz. Ahogy felidézem magamban, mit, honnan tanultam a családom, a környezetem, az országom múltjáról és jelenéről, rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, milyen forrásokból tudom, amit igaznak vélek róla. Hogy ki, mi a székelység, vagy hogy erdélyi magyarként hogy gondolkodunk a történelmünkről, csak úgy rám ragadt innen-onnan – otthonról, az iskolából, a környezetemből. Hogy mindezt kik, hogyan, mikor határozták meg, arról nincs valódi emlékem, és talán sokan vagyunk így ezzel. Általános műveltségünket, öndefiníciónkat, kulturális emlékezetünket organikus módon szívjuk magunkba és adjuk tovább.

De talán megértünk rá, hogy felülvizsgáljuk, mit miért fogadunk el érvényesnek magunkkal kapcsolatban – akár személyes szinten, akár nagyobb kultúrközösségként. Hogy megfogalmazzuk a helyes kérdéseket. Ki vagyok, milyen szerepet szánok magamnak? Milyennek látom magam – és milyennek lát a környezetem? A székelyekhez kötődő sztereotípiák nagy része nem pozitív – többnyire pálinkához, medvéhez és a nők lekicsinyléséhez kapcsolódnak. Az eseményen részt vevő nemzetiségek közül, aki hallott rólunk (nem sokan), hasonló módon azonosítanak be. Meg hogy Drakula, persze. Bravúros viccek születnek rólunk, sokszor mi magunk költjük őket, de azért elég lehangoló ez a fajta önazonosság. Ám nincs kőbe vésve. A narratíva formálható, koronként újraértelmezhető. Olyan mértékű változásban van a társadalom, amelyre rég nem volt példa – politikai rendszerváltások, gazdasági, környezeti változások, válságok zajlanak körülöttünk, amelyek ránk is hatással vannak, nem is kicsit. És nem tudni, pontosan milyen hatással.

Egy ilyen kontextusban a régi, sztereotipikus öndefiníciós válaszaink egyre üresebbnek hatnak. Már csak kevesek elégednek meg a pendelyes menyecske vagy a nagy bajuszú, bicskás legényember szerepével.

A székelység brandként, idealizált ábrándként vagy viccként való megjelenítése popkulturális kontextusban nem a saját narratívánk, ma már biztosan nem. 

A változó világot félelmetes helyett lehetőségnek érdemes felfogni: új fejezetet nyithatunk a történetünkben. Kezünkbe vehetjük a tollat, hogy az elhasznált „biztos” válaszok helyett megfogalmazzuk a helyes kérdést azzal kapcsolatban, kik akarunk lenni – elsősorban a saját szemünkben.