A nagykorúság nemcsak jog, hanem felelősség is. Tizennyolc évesen az ember hirtelen sok mindent megtehet, amit addig nem – például szavazhat. Ettől kezdve nemcsak résztvevője, hanem alakítója is a közösségi döntéseknek. És ezzel együtt célpontja is minden politikai üzenetnek. Főleg kampányban. Főleg most, amikor minden hang egy kicsit hangosabb, minden ígéret egy kicsit fényesebb a kelleténél.

A választás maga gyors művelet: pár perc az urnánál, pecsét, és kész. A gond a kampánnyal van. Az a hónapokig tartó zaj, amelyben ígéretek, féligazságok és indulatok keverednek. Ilyenkor a politika nem válogat az eszközökben, és a választó sem mindig tud a zaj fölé emelkedni. A győztesekkel szemben viszont egy dolog biztos: számonkérhetők. Tudjuk, mit ígértek, és az is kiderül, hogy mit nem tartottak be. A politikában ez a rend, még ha néha döcögve is működik.

Van azonban egy réteg, amely rendre kívül marad ezen a számonkérhetőségen. Azoké, akik civilként, magánemberként vagy épp „független” hangként kampányolnak egyik vagy másik oldal mellett. Nyíltan vagy burkoltan, de ugyanazt teszik: befolyásolni próbálják mások döntését. Lehet ezt finoman csinálni – „nem mondom meg, kire szavazz, csak azt, kire ne” –, de a lényeg nem változik. Ez is agitáció. Csak gyávább csomagolásban.

A kérdés egyszerű: vállaljuk-e ennek a felelősségét?

Ha az általunk támogatott oldal veszít, nincs miről beszélni. A vélemény elhangzott, a hatása elenyészett. De ha nyer, és később kiderül, hogy rossz választás volt, akkor már nem ilyen kényelmes a helyzet. A politikus viseli a politikai következményeket, ha másképp nem, hát azzal, hogy elveszti az emberek bizalmát, a szavazataikkal együtt. De mi van azokkal, akik arcukkal, nevükkel, tekintélyükkel győzködtek másokat, olykor nagyobb meggyőző erővel, mint maga a jelölt?

Székelyudvarhely megjárta ezt. Egy kevéssé sikeres első mandátum után egy jól hangzó, lelkes csapat állt a polgármester mögé. Elismerve a hiányosságokat, de megígérve, hogy majd ők kompenzálnak. Közéleti szereplők sora állt melléjük, garanciát vállalva. A kétharmad összejött.

Aztán a csapat szétesett, az ígéretek elfogytak, a hiányosságok maradtak. A város pedig azóta is küzd a következményekkel: időnként most is nagyot kell rántani azon a bizonyos szekéren, hogy egyáltalán kimozduljon a holtpontról.

Akik akkor agitáltak, legalább részben megtették, amit ilyenkor lehet: visszavonultak, csendesebbek lettek. Akár azt is mondhatni, hogy diszkréten meglapultak. Ez nem old meg mindent, de minimum jelzi: érzik a súlyát annak, amit tettek. És talán azt is, hogy a befolyás nem játék.
Mert erről van szó. Nem jogi, hanem erkölcsi felelősségről. Arról, hogy ha másokat is magunkkal húzunk egy döntésbe, akkor annak a következményeiből sem illik teljesen kimaradni. Nem lehet úgy tenni, mintha a szavainknak csak a kampány idején lenne súlya, utána pedig hirtelen eltűnne.

Ha nem töltöttük meg a közösségi médiát utólag tévesnek bizonyuló okoskodásainkkal, viszonylag könnyű dolgunk van: elég, ha időnként tükörbe nézünk, és elintézünk egy csendes enyje-benyjét azzal, aki visszanéz ránk. De ha hónapokon át másokat is győzködtünk, irányba állítottunk, „tereltünk”, akkor ez már kevés. Akkor nemcsak magunkkal, hanem azokkal szemben is tartozunk valamivel, akik hallgattak ránk. És főként azokkal szemben, akikkel ádáz csatákat vívtunk, mert nem voltak vevők a mi opciónkra.

Lehet agitálni, ez a szólásszabadság része. Lehet meggyőzni, érvelni, kampányolni. De ha a „mi oldalunk” nyer, akkor a későbbi teljesítményéhez is közünk van. Ha beválik, lehet büszkének lenni. Ha nem, akkor legalább annyi illene, hogy nem magyarázzuk meg, hanem elismerjük: rosszul mértük fel a helyzetet.

A rossz döntés közös teher. De nem mindegy, ki az, aki csak hordja, és ki az, aki megpakolta.