Egyszer – véletlenül – egy kisebb moldvai település polgármesterével ültem egy szálloda teraszán. A naptárban augusztus volt, a szálloda meg a Földközi-tenger köldökében, egy márgaporos szigeten, ahol az év négy hónapjában esik csak az eső, a többi nyolc meg a földbe ásott elektromos fővezetékek aleatorikus megolvadásával telik. Nem mellesleg nincs patak, tó vagy folyó, a csapból is tengervíz folyik (csak előtte kibogarásszák belőle a sót). Szóval ilyen miliőben folytatott a polgármester komoly arccal és a helyzet súlyához mérten jelentőségteljes hangon telefonbeszélgetést – mint később kiderült, egy országos hírtelevízió riporterének adott „helyszíni” nyilatkozatot – arról, hogy: igen, két napja árad a folyó; éjjel-nappal figyelik a szintjelzőt; ő most is ott van a parton; egész éjjel homokzsákot hordott a lakosokkal; és ma is folytatják; amennyire a körülmények engedték, felkészültek az árvízre; de mivel nem nagyon engedték, remélik, hátha mégsem önti el a települést. 
Miután letette a telefont, úgy nézett rám, mint egy buddhista zenmester a tehetségtelen tanítványára:
– Most mit csináljak? Ha tudtam volna, persze nem jövök el hazulról, de ha most azt mondom, hogy nyaralok, ezek keresztre feszítenek. Helyben úgy sincs sok, amit tenni lehet – két-, három-, négyévenként rámegy az udvarokra a víz. Hol valamennyire, hol jobban. Hát reménykedjünk, hogy most majd csak valamennyire – ismételte meg nekem is egy perccel korábbi televíziós nyilatkozatának a végét. És bennebb húzta a karosszékét a napernyő alá. 

Ez a jelenet azóta mindig eszembe jut, valahányszor természeti katasztrófák – többnyire áradások – helyszínére látogató politikusokat látok a híradókban. Félreértés ne essék, szükségesnek, s még hasznosnak is tartom, hogy a polgármester, a megyeitanács-elnök, a prefektus vagy akár a miniszterelnök személyesen látogasson el a veszedelem sújtotta övezetbe. Az ilyen kiszállások hasznának én azt vélem remélni, hogy a döntéshozóban mély nyomot hagy a saját szemével látott, saját orrával érzett, saját idegrendszerén megtapasztalt borzalom és sokk, és ez hatással lesz a jövőbeni döntéseire: például, ha árvízvédelmi költségvetésről lesz szó, nemcsak részösszegeket lát majd egy táblázat jobb szélén, hanem felfúvódott, üveges szemű juhdögöt, bűzös iszappal telehordott tisztaszobát, jajveszékelő öregasszonyt is. 
Problémám inkább azzal van, amikor azt látom, hogy ilyen helyzetben a politikusok személyesen, saját kezűleg akarnak azonnali segítséget nyújtani, a bajban enyhülést hozni. Nem arról van szó, hogy ne legyen egy döntéshozó emberséges – de ne is cipeljen homokzsákot vagy vontasson mentőcsónakot, és az elmosott parton állva ne arról beszéljen, hogy mennyi pénzzel fogják kárpótolni a szerencsétlenségbe esetteket. Nem tudom, megfigyelték-e – ha még nem, könnyen megtehetik most, amikor az ország több pontján árvíz pusztít, Moldvában településeket öntött el a víz, házakat tett lakhatatlanná, mezőket használhatatlanná, utakat járhatatlanná, és sajnos emberéleteket is kioltott –, hogy a politikusok „hozzáöltöznek” a természeti katasztrófákhoz. A helyszíni felvételeken rendszerint gumicsizmában, farmernadrágban, pólóingben, pulóverben, orkánkabátban nyilatkoznak, ígérnek azonnali közbeavatkozást, gyors segítséget. Ez első pillanatban logikusnak tűnik – hiszen mennyire bénán, cselekvőképtelennek nézne ki egy döntéshozó a felhőszakadásban öltönyben… De csak első pillanatban! Mert nézem a megrázó képeket a mostani árvízről: reszketve kapaszkodó, combig felcsúszott szoknyájú öregasszony egy fújtató tűzoltó hátán, kilátszanak az éjszaka a házból ölben s kisgatyában kimenekített öregember vénakék és aludttejfehér combjai, hátracsúszott fejkendők, csálén álló sisakok, erőlködéstől vörös és rettegéstől sápadt arcok, helyben kialakuló ráncok, szertecsúszott arcvonások. Emberek, akiknek nem volt alkalmuk a körülményeknek megfelelő öltözetet választani, dönteni, hogyan látja őket az ország népe – és most már nem mehetnek vissza a házukba.
Bár nem ez a legfontosabb, de ezért gondolom úgy, hogy a döntéshozóknak is saját hétköznapi viseletükben lenne alkalmasabb megjelenni az árvíz sújtotta településeken. Ázott derbicipőben, lucskos zakóban, tönkrement nyakkendővel a terepbejárás nyilván kevésbé lenne praktikus – de hitelesebb, autentikusabb képet közvetítene. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy – bár tény, hogy a természeti csapásokat elkerülni nem lehet, csak hatásukat mérsékelni – az árvízvédelem tekintetében a korábbi nem megfelelő, nem hatékony vagy – horribile dictu! – nem meghozott döntések sem gumicsizmában, vízhatlan dzsekiben születtek, hanem gyapjúöltönyben.