Benne vagyunk a slamasztikában. Nyakig. A megszorítások a zsebünkig érnek, márpedig a zsebünk jobban tud fájni a szívünknél is. Elvégre nehéz szívvel készül a közeledő Bálint-napra az egyszeri hősszerelmes is, ha nincs pénze virágra. Eszébe jut bizony, hogy jobban jár, ha egy zsák krumplira költi azt a keveset, ami van neki. Azt legalább meg lehet enni. Olyan időket élünk, amikor az ember, ha ránéz a bankszámlaegyenlegére, felsóhajt: igazán csekélység... 

A legtöbb pénzt a világ legsunyibb tolvaja, az infláció vette ki a zsebünkből. Szinte észre sem vettük. A mostani adóemelés már nem ennyire diszkrét. Az állam nyíltan nyúl a zsebünkbe, mert az ő zsebe már rég üres. A döntéshozók a széttárt karokkal mondják, hogy nincs más választásuk. Túl nagy az államháztartási hiány, sokra rúgnak a hitelezőknek fizetendő kamatok. Csakhogy a hétköznapi ember számára ezek meglehetősen absztrakt fogalmak. Ha fel is fogjuk a szavak jelentését, csöppet sem nyugtat meg bennünket. Azt még mindenki megérti, hogy takarékosan kell gazdálkodnia az államnak, azt már kevésbé, hogy miért az állampolgárok zsebében kotorászva igyekszik megtenni. Mert tíz-húsz lejes adóemelést még viszonylag könnyű elviselni, de a több száz lejes nagyságrendnél már a létbiztonságukat féltjük. Teljes joggal. Jogosan kérdezzük azt is derék elöljáróinktól, hogy miért nem tudták fokozatosan bevezetni a megszorító intézkedéseket, miért kellett rögtön sokkterápiával kezdeni?
A mostani megszorítások nyilvánvaló életszínvonal-csökkenéssel járnak, ehhez pedig nem könnyű alkalmazkodni. Kénytelenek vagyunk átértékelni eddigi költségeinket és szembesülni a ténnyel, hogy egy sor apróságot, amit eddig meg tudtunk engedni magunknak, többé már nem engedhetünk meg. Piszkosul nehéz. Ahogy nehéz megőrizni a higgadtságunkat is. Pedig szükség lenne rá.
Teljesen természetes, hogy ilyenkor az utcára vonulunk tiltakozni, elvégre tűrtünk épp eleget az államnak. Elég, ha a világjárvány két szűk esztendejére emlékszünk. Igaz, akkor még nem direkt a zsebünkbe nyúltak, csak mozgásszabadságunkat korlátozták. De a gazdaság rendesen megsínylette a dolgot. Azóta sem állt talpra igazán. Benne vagyunk a slamasztikában nyakig, és ez bizony dühítő. Senkitől nem lehet elvárni, hogy zokszó nélkül elviselje a komoly megélhetési gondot eredményező intézkedéseket.
Mégis amondó vagyok, hogy nem veszíthetjük el a higgadtságunkat. Nem azért, hogy ne szidjuk hangosan azokat, akik szerintünk felelősek a kialakult helyzetért. Azért van szükségünk higgadtságra, nyugalomra, hogy valahogy át tudjuk vészelni ezt az időszakot. Tiltakozhatunk, amennyit jólesik a megszorítások ellen, és ha szerencsénk van, esetleg engedményeket is elérhetünk. De erre nem alapozhatunk. Ki kell találnunk, hogyan fogjuk túlélni ezt az időszakot. A szó szoros értelmében, mert most, hogy a betegszabadság első napját is saját zsebből kell fizessük, megbetegedni sincs időnk. Nem éri meg.
Senki helyettünk nem fogja végiggondolni, hogyan tudjuk kigazdálkodni a pluszköltségeket. Ehhez kell nekünk a higgadtság, kitartás és erő. Jól jönne még az egymás iránti szolidaritás is, de a mai ideges időkben nem biztos, hogy jut. Osztályon felüli luxus manapság. Mégis, ha már érdemben nem tudunk segíteni a bajokon, pár jó szót még szólhatunk egymáshoz. A levegőt leszámítva talán ez az egyetlen dolog, ami még ingyen van.