Amit még megtehetünk
„Mi történik, ha egy groteszk figura hirtelen és érdemtelenül hatalomra jut – és mindenkin átgázolva a saját akaratára formálja a világot? Lehet nevetni azon, ami valójában ijesztően ismerős, vagy inkább elborzadni rajta – és közben felismerni: az Übü király rólunk is szól?” – az idézett sorok egy erdélyi színház ajánlójából származnak, és talán sohasem lehetnének aktuálisabbak, mint ezekben a napokban. A világ történéseire a művészetek is a saját eszközeikkel reagálnak, görbe tükröt tartva, elgondolkodtatva a társadalmat.
A jelenlegi történésekhez hasonló helyzetben, amikor Corneliu Vadim Tudor elnökké válásának lehetősége fenyegetett, kolozsvári egyetemistaként éltem meg az akkori választások előtti feszült hangulatot. Közösségi média hiányában kávézóban és kocsmában, és – újságíró szakos hallgató lévén – az egyetemen osztottuk meg egymással a gondolatainkat, félelmeinket, és nem volt kérdés, hogy szavazni fogunk „a kisebbik rosszra”. Az azóta eltelt években a gyűlöletpolitika egyre magasabb szintekre jutva, egyre szélsőségesebb képviselőkkel, egyre agresszívebben van jelen az országban: a sorozatos temetőgyalázások az Úz völgyében, a székely zászlók, magyar feliratok, magyar nyelvű helyi közlönyök ellen indított perek csak a leglátványosabb fordulatai a magyarellenes tetteknek. George Simion második fordulóba jutásával pedig szinte hihetetlen közelségbe került egy olyan állam képe, amelyben a gyűlölet a legfontosabb vezetői elv.
Most, az elnökválasztás második fordulója előtti felfokozott hangulatban a közéleti szereplők mellett művészek, írók, társadalomkutatók is megszólalnak – és amire talán korábban nem volt példa, a pszichológusok is. „A düh mögött mindig ott lapul a fájdalom. A gyűlölet mögött – félelem. És ha valaki ezt a fájdalmat nem empátiával, hanem agresszióval kezeli, az nem segít, hanem mélyíti a sebeket. Egyénileg ez érzelmi bántalmazás. Társadalmi szinten: veszélyes populizmus” – írja közösségi oldalán a neves pszichológus, Kádár Annamária.
Az egyre agresszívebb kampányban, az egymásnak feszülő indulatok közepette nehéz bármit is mondani, ami nem mélyíti tovább az emberek közötti szakadékokat. Ami nem gyűlöletet, dühöt, félelmet táplál, ami előrevisz, segít megmaradni közösségként és nem sodor szélsőségekbe.
Ezekben a történelemkönyvekbe kívánkozó időkben nemcsak a saját és gyermekeink jövőjéről döntünk, hanem a hétköznapok milyenségéről is. Biztonságról, szabad anyanyelvhasználatról, egyéni és közösségi jogokról, oktatásról, gazdasági stabilitásról – és ki tudja, még mi mindenről, ami eddig természetes volt, de most veszélybe került. Fontos, hogy közönyt, fásultságot, reményvesztettséget és csalódottságot félretéve éljünk szavazati jogunkkal, s mondjunk nemet a gyűlöletpolitikára, a félelemkeltésre, a fenyegetőzésre és mindarra, ami kirekeszt és egymás ellen fordít.